A Magyar Rovartani Társaság, mőködésének 101. évében első ízben, de a hagyományteremtés szándékával, kijelöli az év rovarát. Az Év madara, Év fája, Év vadvirága mintájára létrehozott Év rovara kampány célja, hogy a társadalom szélesebb rétegeinek figyelmét egy-egy rovarra hívja fel. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak élete, életkörülményei is elıtérbe kerülnek, így a rovar bemutatása a természeti folyamatok jobb megértését is elısegítheti. A védett vagy védendő fajok felmutatása a természetvédelem eszméjét terjeszti, egyben pedig a rovarvilágnak, mint a természet védelemre érdemes részének jelentőségére is felhívja a figyelmet. 

Az Év rovarát a Magyar Rovartani Társaság vezetősége választja ki. Elsı ízben 2011 május 3. péntekjén, majd a későbbiekben a megelızı év utolsó ülésén (december 3. péntekjén) jelentik be és mutatják be a kiválasztott fajt. A választás során számos szempontot igyekeznek figyelembe venni, elfogadva, hogy minden szempontnak egyszerre nehéz megfelelni. 

Az Év rovara 
• ne legyen túlságosan kicsiny, szabad szemmel is felismerhető legyen, 
• legyen tetszetős, • legyen jól ismert az életmódja, 
• legyen viszonylag közismert, 
• lehetőleg főzıődjön hozzá kulturális „érdekesség”, 
• legyen gyakori, gyakran a laikusoknak is a szeme elé kerülő, 
• legyen könnyen megjegyezhető, pozitív csengése a nevének, 
• legyen egyszerően megérthető ok arra, hogy miért védendő, 
• legyen ismert az életközösségekben betöltött helye, szerepe, 
• lehetőleg legyen iskolai tananyagnak a szereplője (vagy válhasson azzá). 

A Társaság reméli, hogy a bemutatás írásos formája a társaság honlapján (www.magyarrovartanitarsasag.hu) és a Rovarász Híradó rákövetkező évi első számán kívül másutt is megjelenik. Javasolja, hogy a fajról a népszerőbb természettudományos ismeretterjesztő sajtó és elektronikus média közöljön a saját profiljának megfelelő anyagot. A faj bemutatására felhívja a hazai természettudományi múzeumokat és kiállításokon megjelenı magángyőjtőket, grafikusokat, filmeseket, mindazokat, akiktıl a kampány erősítése – tehát a rovarfaj ismertségének növelése, a természettel kapcsolatos kultúránk fejlődése – várható. Az Év rovarára felhívja a közoktatás figyelmét is. 

2016

Kattints a cikkért a képre!

2014

A hivatalos sajtószoba tartalma:

A 2014. év rovarához kapcsolódó összes fotó (hivatkozásokal [a képek szerzőinek neve a fájlnévben található] szabadon felhasználható).

A teljes szöveg WORD formátumban.

A 2014. év rovarát a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar "E" épület E/2 termében (Budapest XI., Ménesi út 43-45.) mutatjuk be, a Magyar Rovartani Társaság 2013. december 20-án 16.00 órakor kezdődő előadóülésén. 

Érdemes kiemelni, hogy a földi poszméh, mint a 2014-es év rovara kiválasztása egyben tisztelgés dr. Móczár Lászlónak, aki 2014-ben ünnepelheti 100. születésnapját. Dr. Móczár László a hártyásszárnyúak itthon és nemzetközileg egyaránt ismert és elismert kutatója. Rendszertani és rovaretológiai kutatásai, megfigyelései rangos tudományos folyóiratok hasábjain jelentek meg. Tudományos ismeretterjesztő munkái, kiemelkedő fotói számtalan generációhoz hozták közelebb a rovarok, különösen a hártyásszárnyúak szépségét, érdekességekben bővelkedő életét. 

A 2014-es év rovara a földi poszméh, azonban a megszokottól kissé eltérő módon, a figyelmet elsősorban nem csak erre a fajra, hanem a poszméhekre (Bombus) általában szeretnénk felhívni az év során. A földi poszméh az egyik legismertebb és leggyakoribb poszméhfajunk, ezért választottuk csoportja „képviselőjeként”. 

A poszméhek nem csak a szakemberek által ismert hártyásszárnyú rovarok. Zúgó repülésükről (innen kapták korábbi magyar nevüket: dongóméh), tetszetős, színes szalagokkal díszített zömök, bundás testükről könnyen felismerhetjük őket, amikor virágról virágra szállva tevékenykednek. Viaszvárosaikban zajló társas életük megannyi csodát és drámát rejt. Bár a fullánkos hártyásszárnyúak közé tartoznak, mégis nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy megszúrta őket egy poszméh; béketűrésükből sokkal nehezebben hozhatók ki, mint a társas darazsak vagy akár a háziméh.

Bombus lapidarius - kövi poszméh

Egyes fajaik igen gyakoriak és mindenfelé elterjedtek, más fajok az utóbbi évtizedekben rendkívül megritkultak, esetleg el is tűntek hazánkból. A poszméhek hiányát azonban sokkal jobban észrevennénk, mint számtalan más rovarét, mert velük együtt beporzó tevékenységük is eltűnne. Az emberiség és a háziállatok élelmezésére tömegesen termesztett növények jelentős része, a virágos növények több mint 80 százaléka rovarbeporzású.

 Ritkán gondolunk bele, de a szemet gyönyörködtető virágos rét ugyancsak a beporzók évmilliós erőfeszítéseinek eredménye. A kapcsolatot a növény és beporzó rovar közt már oly szorosra csiszolták az evolúció lassú erői, hogy a megfelelő beporzók híján a növény nem is képes az ivaros szaporodásra. A beporzást (pollinációt) végző poszméhek rendkívül nagy hatással vannak mindennapi életünkre, sőt társadalmi berendezkedésünkre és fenntartható életminőségünkre is. 

A földi poszméhnek szentelt 2014. év lehetőséget nyújt arra, hogy életmódjukat, jelentőségüket és természetvédelmi helyzetüket szélesebb társadalmi közönséggel ismertethessük meg. 

A poszméhek rendszertani besorolása 

A poszméhek (Bombus-fajok) a hártyásszárnyú rovarok rendjébe (Hymenoptera), a fullánkos hártyásszárnyúak alrendjébe (Aculeata), a valódi méhfélék (Apidae) családjába tartoznak. Világszerte több mint 250 fajukat írták le. A korábban számtalan genuszra tagolt poszméheket (pl. Pyrobombus, Subterraneobombus) mára egyetlen genuszba vonták össze, beleértve a kolóniaélősködő álposzméheket (a korábbi Psithyrus-fajokat) is. Az egyes fajokon belül is számos különböző változatot (varietas) különítettek el (elsősorban a szőrözet színének alapján). Alaposabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ezek a színváltozatok sok esetben a nagy egyedi változatosság számlájára írhatók, és nem tükröznek valós, rendszertani elkülönülést, ugyanis akár egy kolónián belül is előfordulhat többféle színváltozat. Hazánkban a poszméheknek 34 faja fordul elő. 

A poszméhek földrajzi elterjedése, élőhelyigénye

A poszméhek elsősorban a mérsékelt öv lakói, legnagyobb fajszámukat Belső-Ázsiában találhatjuk, amely evolúciós kialakulásuk központjának is tekinthető. A trópusokon csak néhány fajuk fordul elő. Új-Zéland és Tasmania szigetére betelepítéssel jutottak el.

Bombus hortorum - kerti poszméh

A testüket borító sűrű szőrbunda lehetővé tette, hogy hidegebb területeket is benépesítsenek, így pl. a sarki poszméh (Bombus polaris) az északi sarkkör felett is előfordul. A hegységekben is a legmagasabbra felhúzódó rovarok közé tartoznak; ilyen pl. a havasi poszméh (Bombus alpinus) az Alpokban. A poszméhek sajátos módon képesek aktívan növelni a testhőmérsékletüket. Szárnyaikat ilyenkor „lekapcsolják” a repülőizmokról, és az izmok aktív összehúzódásaival akár 30°C-ra is felemelik a tor belső hőmérsékletét. Ennek a módszernek, valamint a sűrű szőrbundának köszönhetően nemcsak a legészakabbra, illetve a hegyekben legmagasabbra nyomuló rovarok közé tartoznak, hanem a kora tavaszi vagy hűvösebb nyári napokon is képesek fenntartani az aktivitásukat.

 A poszméheknek virágokban gazdag élőhelyekre van szükségük. Sok növényfajról gyűjtenek, így legjobban ott érzik magukat, ahol számos, időben kissé eltolva virágzó faj áll rendelkezésükre. Havasi kaszálókon, mezőgazdasági területeken és városi parkokban, kertekben is előfordulnak. A leggyakoribb fajok, köztük a földi poszméh, még nagyobb városok virágágyásai, virágládái körül is felbukkannak. A poszméhek nem ásnak ki aktívan fészkeket, mindig már kész üregeket használnak fel, leggyakrabban kisemlősök elhagyott járatait. Néha odvakban, kőrakásokban, ritkábban falak repedéseiben, mohapárnákban, talajon fészkelő madarak elhagyott fészkeiben is megtelepednek.

Bombus lapidarius - kövi poszméh (fotó: Kovács-Hostyánszki Anikó) 

A poszméhek és a földi poszméh alaktani jellemzése 

A poszméhek feltűnő, zömök, általában színes szalagokkal díszített, dús szőrzetű rovarok. A hazai fajok testhossza 1–3 cm. Két pár szárnyuk általában áttetsző, de néhány fajnál, pl. a szociálparazita (társas fajok fészkében "élősködő") álposzméheknél füstösebb árnyalatú. A csáp térdesen hajlott, a nőstényeken 12, a hímeken 13 ízű. Rágójuk erős, az állkapocs és az alsó ajak azonban erőteljesen megnyúlt és fejlett szívószervvé módosult, ami egy ízület segítségével igen hosszúra kinyújtható, így a mélyebb kelyhű virágokból is képesek nektárt gyűjteni. 

Bombus silvarum - erdei poszméh

A sűrű szőrbundának mind a hőszigetelésben, mind a virágpor (pollen) gyűjtésében szerepe van: a szőrös testen az elektrosztatikus tapadásnak köszönhetően sok pollen gyűlik össze viráglátogatás közben. A szőrbunda élénk színű sávjai, foltjai (leggyakrabban sárga, fehér és vörös) figyelmeztető (aposzematikus) jelzésként is szolgálhatnak bizonyos ragadozók számára, hogy azok könnyen felismerjék és elkerüljék a poszméheket. Vészhelyzet esetén a nőstények és a dolgozók korántsem védtelenek: erős, méregmiriggyel kapcsolt fullánkjukkal szúrnak. A fullánk, ellentétben a háziméh fullánkjával, sérülés vagy kiszakadás nélkül visszahúzható az emlősök bőréből.

A poszméhek jellemzője az igen fejlett gyűjtőkészülék is. A poszméhek úgynevezett lábbal gyűjtők, a gyűjtőkészülék a harmadik pár láb módosulásaival alakult ki. A lábszár külső felülete kiszélesedett, lapos, sima, kissé kivájt, oldalról azonban hosszú, merev szőrök veszik körbe ezt a területet. Ez a kosárka, ahová a pollent gyűjtik a viráglátogató poszméhek. A pollent a test szőrbundájáról fésülik össze a harmadik lábpár sűrű, rövid szőrökkel borított, kiszélesedett sarokízével, az ún. kefével, és juttatják az ellenoldali lábon lévő kosárkába némi nyállal és nektárral elkeverve, ami biztosítja a megfelelő tapadást. A hím poszméheknek és a szociálparazita álposzméhek nincs gyűjtőkészülékük.

Bombus hortorum - kerti poszméh

A földi poszméh közismert, nagy testű (19–25 mm) és feltűnő színezetű faj. Szőrbundája túlnyomóan fekete, előtorán és a potroh első felén élénksárga keresztcsík húzódik, potrohvége fehér. Nagyon hasonló hozzá a szürke poszméh (Bombus lucorum), mely csak alapos vizsgálattal, haslemezeinek világosabb, szürkés szőrzete alapján különböztethető meg a földi poszméhtől. Szintén némileg hasonló fajok a kerti poszméh (Bombus hortorum) és a réti poszméh (Bombus pratorum), de az előbbinél a tor hátulsó részén is húzódik sárga szalag, az utóbbi potrohvége pedig sárgásvörös. Gyakori, jellegzetes színezetű faj a kövi poszméh (Bombus lapidarius): 18–24 mm-es, fekete, potrohvége pedig élénkvörös. A mezei poszméh (Bombus pascuorum) szintén a közönséges fajok közé tartozik. Közepes termetű (14–18 mm), változatos színezetű, tora vöröses, potroha világosabb.

Feltűnő, ritka faj a délvidéki poszméh (Bombus argillaceus); alapszíne fekete, tora eleje és hátulja élénksárga. Legnagyobb termetű (20–31 mm-es) fajunk, a túlnyomóan sárga színű óriás poszméh (Bombus fragrans) valószínűleg kihalt hazánkból.

A poszméhek társas szerveződése 

A poszméhek a valódi társas (euszociális) méhek közé tartoznak: kasztokra tagolódó családközösségekben élnek, „államalkotó” rovarok. Az alapító ivaros nőstény („királynő”), csökevényes ivarszervű nőstény utódai („dolgozók”), és az ivaros hím és nőstény utódok alkotják a családközösséget, mely néhány tíz, legfeljebb néhány száz egyedből áll. A dolgozók és az ivaros nőstények közt mindössze méretbeli különbség van, a hímeket hosszabb csápjuk és gyűjtőkészülékük hiánya különbözteti meg a nőstényektől. A kasztok között tehát a méheknél nem alakulnak ki olyan mértékű morfológiai különbségek, mint a szintén euszociális hangyáknál (Formicidae). Az euszociális életmód alól azonban kivételt képeznek a közeli rokonságban álló szociálparazita álposzméhek.

Bombus lapidarius - kövi poszméh

A családközösségek a mérsékelt égövi területeken általában egyévesek: csak a fiatal nemzedék megtermékenyített nőstényei telelnek át, a királynő, a dolgozók és a hímek ősszel elpusztulnak. Ebben a vonásban a poszméhek családközösségei hasonlóak a társas redősszárnyú darazsakéhoz (Vespidae: Vespinae).

Velük ellentétben a hangyák és a háziméh (Apis mellifera) kolóniái több éven át fennmaradnak. A szubtrópusi-trópusi poszméhfajoknál azonban szintén előfordulnak több évig fennálló közösségek. A legészakibb, hideg övbe nyúló elterjedésű fajok, pl. a sarki poszméh esetében a környezeti körülmények miatt visszafejlődött az euszociális életmód. A rövid nyári periódus alatt itt nincs lehetőség dolgozógenerációk felnevelésére, a nőstény poszméh a magányos életmódú méhekhez hasonlóan egyedül, egyetlen ivaros generációt hoz létre. 

A poszméhek életmódja 

A poszméhek életmódját a földi poszméh családközösségének egy szezonján keresztül mutatjuk be. Az itt leírtak alapvetően más poszméhfajokra is igazak, kisebb különbségek a jellemző élőhelyben, fészkelési helyben és a kolónia méreteiben adódnak. 

A földi üregben, mohapárna vagy fakéreg alatt sikeresen áttelelt, megtermékenyített fiatal nőstény (a leendő „királynő”) igen korán, már márciusban megjelenik. Egy-két hétig virágokat látogat, újratölti saját, a hosszú tél alatt kimerült készleteit, majd megfelelő fészkelőhely keresésébe kezd. Ez leggyakrabban egy elhagyott kisemlősjárat felkutatását jelenti. Habár a poszméhek maguktól sosem ásnak ki új fészket, a megfelelőnek ítélt üreget alaposan kitisztítják, kitatarozzák, mielőtt a fészeképítéshez kezdenek. A fészek építőanyaga viasz, amit a nőstények (ivarosak és dolgozók egyaránt) a potrohlemezeik közül, speciális mirigyekből választanak el. 

A poszméhek fészke azonban jelentősen eltér a háziméh jól ismert, szabályos hatszögletű sejtekből álló viaszlépjeitől. A poszméhek viaszsejtjei szabálytalan hordó alakúak, melyek egyedül vagy kisebb csoportokban, rendezetlenül, már-már rendetlenül állnak a fészek viasszal bevont talapzatán. A fészek építéséhez gyakran állati szőrt, növényi anyagokat is felhasználnak. Egyes sejtekben a behordott virágporon és nektáron csoportosan fejlődnek a lárvák, más sejtek tárolófunkciót látnak el, virágpor- és nektárraktárok a szűkösebb napokra. Ahogy az év során a családközösség növekszik, a fészek egyre rendezetlenebb benyomást kelt. A kikelt utódok által elhagyott gubókat is felhasználják a későbbiekben raktározási célokra. A fészek oldalfalait és tetejét is viasszal vonják be, ezt a fedelet helyenként gyantával, növényi rostokkal is megerősítik. 

fészek 

De térjünk most vissza fiatal királynőnkhöz, aki éppen ráhelyezte első 6–10 petéjét egy virágpor és nektár keverékével álló kis kupac tetejére, és kis viaszkupolával bevonta őket. Elkelne a gyors segítség, ezért, hogy utódai fejlődését felgyorsítsa, saját testével melengeti a lezárt sejtet, illetve szükség szerint újratölti a táplálékkészletet. Ilyenkor már csak ritkán hagyja el a fészket, a felhalmozott nektárkészletes viaszhordók tartalmán él. 

Néhány hét múlva kikelnek az első kifejlett dolgozók. Jóval kisebb testűek anyjuknál a szűkösebb táplálékellátás miatt, de munkára máris alkalmasak. A kisebbek a fészken belüli munkákat veszik át (építés, raktározás, viasz újrahasznosítása), a nagyobbak gyűjteni indulnak. Innentől felgyorsulnak az események, mert minél több dolgozó segíti a családot, annál több utódot nevelhet az anya, és annál nagyobb, jobban táplált dolgozók jelennek meg. Végül minden feladatot átvesznek, az anya szerepe csak a peterakásra korlátozódik. A kolónia eddigre néhány száz egyedből áll, legalábbis a földi poszméh esetében, más fajoknál gyakran kisebbek a családközösségek. 

Nyár derekára elérkezett az idő az ivaros nemzedék létrehozására. Az anya, vagy gyakran a nagyobb testű ivaros dolgozók által lerakott, megtermékenyítetlen petékből hímek, a megtermékenyített petékből – melyeket azonban csak az anya rakhat – nőstények fejlődnek. A sok készletnek köszönhetően ezek az utódok már igen jól tápláltak, ivarszerveik jól fejlettek. A párzás többnyire a virágokon, nászrepülés után történik. A párzás után a hímek dolgukat bevégezték, rövidesen el is pusztulnak, a családközösség már nem fogadja be őket. A fiatal, megtermékenyített nőstények lassan elhagyják a családot, és alkalmas telelőhely után néznek, hiszen ők hordozzák a következő generációt. 

Őszre a családközösség élete felborul. Az idősödő anyát gyakran kiűzik a fészekből, később pedig a hűvösödő időjárás és az őszi táplálékhiány a kolónia maradék egyedeit is elpusztítja. A telet csak a párosodott, és időközben telelésre elvermelt fiatal nőstények élik túl. 

A viaszvárosok hívatlan lakói

A poszméhcsaládok legveszedelmesebb betolakodói közeli rokonaik, az álposzméhek. Korábban külön genuszba (Psithyrus) sorolták ezeket a fajokat, mára azonban kiderült, hogy ezek a kolóniaélősködő (szociálparazita) fajok közelebbi rokonaik a gazdáiknak, mint egymásnak. Megjelenésük, színezetük is gyakran erősen hasonló a gazdafajukhoz.

Bombus terrestris - földiposzméh

Virágporgyűjtő készülékük azonban nincs, és dolgozó kasztot sem nevelnek. Kültakarójuk viszont keményebb, fullánkjuk erősebb, mint a gazdafajuké. Gazdaspecifikusak, azaz egy adott álposzméhfaj egy (esetleg néhány) adott poszméhfajhoz kötődik (pl. a földi álposzméh (Bombus vestalis) a földi poszméh kolóniaélősködője). 

Az áttelelt fiatal nőstény álposzméhek tavasszal virágokon táplálkoznak, majd nyár elején behatolnak egy kiszemelt poszméh fészekbe. Ott agresszív harc és kémiai hadviselés (viselkedésmódosító feromonok) segítségével átveszi a hatalmat: megöli vagy teljesen elnyomja az eredeti királynőt. A továbbiakban a gazdafaj dolgozói az új álposzméhkirálynő petéit, lárváit gondozzák. Az új királynő utódai ivaros egyedek, melyek kirepülés után párosodnak, majd a megtermékenyített fiatal nőstények telelőhelyet keresnek, hogy a következő évben újabb poszméhcsalád sorsát pecsételjék meg. 

A poszméhek pollinációs jelentősége 

A növények jelentős részénél a virágok beporzásához, vagyis a virágpornak a virágok porzójáról a saját vagy másik egyed bibéjére való juttatásához közvetítő közegre vagy állatokra van szükségre. Lehet ez szél, víz, madarak, denevérek, de többségük esetében ezt a feladatot rovarok látják el. Közülük is a méhek vállalják magukra e fontos feladat oroszlánrészét, utódaikat ugyanis virágporral etetik, melynek begyűjtése szorgos munkával, nap mint nap számos virág egymás utáni látogatásával jár. Eközben fontos szolgálatot tesznek mind a növényeknek, mind a növényeket fogyasztó állatoknak és az embernek. A megporzást (pollinációt) ezért méltán nevezhetjük az ún. ökoszisztéma-szolgáltatások, azaz a természet által az embernek nyújtotta javak, szolgáltatások egyik fontos elemének. A poszméhek elterjedési területükön, azaz az északi félteke mérsékelt égövi részén a legfontosabb vadonélő beporzó állatok a vadvirágok és a termesztett kultúrnövények számára egyaránt. 

A poszméhek és általában a vadméhek beporzásban betöltött fontos szerepe sokáig nem volt közismert. A pollinációs ökológia tudományának gyökerei részben Charles Darwinhoz nyúlnak vissza, aki a kertjében nagy érdeklődéssel figyelte a virágokon nyüzsgő rovarokat. Ma már tudjuk, hogy a növények sokszor ún. pollinációs szindrómákat mutatnak, azaz a virágok felépítése sok esetben idomulhat az őket látogató rovarok testfelépítéséhez, szín- és illatérzékeléséhez. A poszméhek által látogatott virágok sokszor nagyobbak, kellő méretű „leszállópályát” biztosítanak a nagyobb méretű poszméheknek. Kétoldali szimmetriájúak, feltűnő kék, lila és sárga színnel csalogatják a főként ultraibolya tartományt érzékelő fajokat, nektárjuk pedig általában mélyebb tölcsér mélyén gyűlik össze, melyet a hosszabb nyelvű poszméhek könnyen elérnek. 

Bombus lapidarius - kövi poszméh

Mint minden kapcsolatban, a növények és beporzó poszméhek közt is előfordul azonban „csalás”. Egyes fajok ugyanis (elsősorban a rövidebb szájszervűek) kirághatják a virágtölcsér alját, és így anélkül jutnak hozzá az édes nektárhoz, hogy érintkeznének a porzókkal és a termővel, tehát nem végzik el a rájuk váró feladatot. Ez a jelenség a nektárrablás, mely egyes feltételezések szerint negatívan befolyásolhatja a növény szaporodását, a gazdasági sikert, azaz a magtermést, azonban erről valószínűleg nincs szó. Sok esetben a nektárforrás ilyen kiaknázása nem kizárólagos, a poszméh emellett még a könnyebben elérhető virágporból is gyűjt.

A poszméhek által beporzott kultúrnövények köre igen széles. Bizonyos fajok, mint a lucerna (Medicago sativa) és a herefélék (Trifolium-fajok) keresztbeporzás nélkül nem hoznak magot. Mások ugyan önbeporzók, de szükségük van a rovarok közreműködésére ahhoz, hogy a virágpor a porzókról a termőre kerüljön; ilyen például a repce (Brassica napus) és a paradicsom (Lycopersicon esculentum). A napraforgó (Helianthus annuus) jobb minőségű magot, a szamóca (Fragaria × ananassa) nagyobb gyümölcsöt hoz rovarbeporzás esetén. Európában mintegy 250 termesztett növényfajt tartanak számon, ezek kétharmada rovarbeporzású. 

Habár nehéz pontos gazdasági értéket rendelni egy ilyen fontos ökoszisztéma-szolgáltatáshoz, a megporzás értékét az egész Földön 150 milliárd euróra becsülik. Ebből persze nagy rész tulajdonítható a háziméhnek, mely hosszú ideje a termesztett növényfajok célzottan telepített, alkalmazott, és a gazdálkodók többsége által a 20. századig szinte az egyetlen ismert és elismert beporzója. Hatékonysága és fontos gazdasági értéke vitathatatlan, azonban sok esetben alulmarad a vad méhfajokkal, és így elsősorban a poszméhekkel szemben. 

A háziméh viráglátogató aktivitása erősen függ az időjárástól, felépítése, így elsősorban rövid nyelve miatt pedig nem alkalmas a tölcséres virágok megfelelő beporzására. Ezzel szemben a poszméhek nagyon alacsony hőmérsékleten (bizonyos esetekben akár fagypont alatt!), még szemerkélő esőben is aktívak, reggel korábban kezdik a táplálékkeresést, és gyorsabbak is a háziméhnél az adott időegység alatt látogatott virágok számát tekintve. Emellett a poszméhek nyelve sok esetben hosszabb, ezért alkalmas a tölcséres, csöves virágok beporzására. A poszméhek a fajonként változó nyelvhossznak köszönhetően a virágok széles körét látogatják sikerrel. 

A virágra szállva a szárnymozgató izmok vibrációjával 400 Hz frekvenciájú rezgést keltenek, mely bizonyos növényfajoknál – így a burgonya és a paradicsom esetében – segíti a pollentokokból a virágpor kihullását. De az almafa virágporának szállításában, beporzásában is hatékonyabbak lehetnek a poszméhek a háziméhnél, mivel a háziméh sokkal kevésbé érintkezik a virág szaporítószerveivel, mint a nagyobb testű poszméhek. 

A vadméheknek azért is fontos a szerepe a megporzásban, mert velük elkerülhető a csak háziméhekre – mint egyetlen fajra – hagyatkozó megporzás nagyfokú kockázata és kiszolgáltatottsága. Gondoljunk csak a méhatka (Varroa destructor) vagy a kaptárfénybogár (Aethina tumida) okozta károkra és a kolónia-összeomlás vagy kaptárelhagyás (Colony Collapse Disorder) néven ismert jelenségre, melyek a háziméhcsaládok nagyfokú pusztulásához vezettek az elmúlt évtizedekben a Föld számos országában.

A kultúrnövények mellett nem feledkezhetünk meg a vadon élő növényfajokról sem. A morfológiai szempontok mellett fontos kiemelni, hogy a poszméhek a fészküktől nagyobb távolságra terjednek táplálékkeresés közben, ami lehetővé teszi az egymástól távolabb lévő növényegyedek keresztbeporzását is. 

A poszméheknek a háziméhekhez hasonló háziasítására elsőként az 1980-as években került sor Hollandiában. Később a földi poszméh, valamint Észak-Amerikában a Bombus impatiens alkalmazása széles körben elterjedt, elsősorban a paradicsom üvegházi termesztése kapcsán. Bár az eljárás igen költséges, bizonyos növényfajok esetében a háziméhvel szembeni sokkal magasabb termésnek, valamint a szükséges családok alacsonyabb számának köszönhetően a költségek jócskán megtérülni látszanak. 

A rovarbeporzás támogatásának egy másik alternatív lehetősége a természetes populációk megőrzése a megfelelő mezőgazdálkodási gyakorlat és a változatos tájszerkezet biztosítása által. Európa nyugati országaiban és Észak-Amerikában az intenzív vegyszerhasználat, a nagy parcellaméretek, és ezzel együtt a sövények, gyepsávok, féltermészetes élőhelyek csökkenő aránya – melyek fészkelőhelyet és a kultúrnövények virágzási időszakán kívül fontos alternatív táplálékforrást biztosítanak – a poszméhpopulációk jelentős hanyatlásához vezettek a 20. század második felében. Európában az 1990-es évektől különböző agrár-környezetvédelmi programok bevezetésével igyekeznek javítani az agrár-ökoszisztémák helyzetén, pótolni az elvesztett élőhelyeket és forrásokat. Pillangósokban (Leguminosae) gazdag gyepsávok vetésével, mesterséges fészkelőhelyek kialakításával már értek el sikereket a poszméhek számának és a kultúrnövények beporzási hatékonyságának növelése terén.

 Bombus lucorum - szürke poszméh 

A poszméhek veszélyeztetettsége, természetvédelmi helyzete 

A vadon élő méhek, és azon belül a poszméhek diverzitása is erősen csökken Európában és más kontinenseken is. Magyarországon jelentősen jobb a helyzet, mint Nyugat-Európa vagy Észak-Amerika nagy részén, de már nálunk is észlelhetők negatív jelenségek. A hazai fajok közül jó néhány veszélyeztetett vagy fokozottan veszélyeztetett kategóriába sorolható. A hazai poszméhadatbázis elemzésével megállapítható, hogy 10 hazai faj állománya jelentősen csökkent az elmúlt 50 évben, ugyanakkor mindössze 3 faj mutatott kisebb-nagyobb emelkedő tendenciát. 

A földi poszméh állománya stabilnak tűnik. A kövi és a mezei poszméh nem csak Magyarországon, de egész Európában is gyakori, és előfordulási adataik sehol nem csökkennek jelentősen. Ugyanakkor sajnos a veszélyeztetett hazai fajok között van olyan (az óriásposzméh), amelyiket bizonyítottan csak a hetvenes-nyolcvanas években látták utoljára Kunpeszér és Kunadacs környékén. Egy másik érdekes, veszélyeztetett faj a sárga poszméh (Bombus muscorum), amelynek előfordulási gyakorisága az 1950-es évektől a kilencvenes évekre a tizedére esett vissza! Mára a veszélyeztetett fajok törvényesen is védettek. Az óriásposzméh 100 000 Ft-os, a délvidéki poszméh 50 000 Ft-os eszmei értékkel szerepel a hazai védett állatfajok listáján, míg a többi 10 védett faj közül ötnek 10 000, a másik ötnek pedig 5 000 Ft az eszmei értéke. 

A poszméheket veszélyeztető tényezők közül leggyakrabban a megfelelő élőhelyek eltűnését szokták emlegetni. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük. Az intenzív művelésű agrárterületeken viszont ez nem áll rendelkezésükre, hiszen még a virágzó kultúrák is csak a virágzási időszakban biztosítanak méhlegelőt. Ilyenkor ugyan nagyon nagy mennyiségben kínálják a táplálékot, de csak igen rövid ideig. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló területeken egyre kevesebb az olyan mezsgye, árokszél vagy parlagterület, ahol a poszméhek az egész szezon folyamán megtalálhatják a számukra táplálékot kínáló növényeket. 

Komoly problémát okoz a még megmaradt élőhelyek feldarabolódása. Ha ugyanis a feldarabolódás miatt a megmaradó területek között nincs összeköttetés, akkor a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani. Fontos veszélyeztető tényező a mezőgazdasági vegyszerek használata is. A 20. század második felétől kezdve egyre intenzívebben használunk rovarirtó szereket. Természetesen az új szerek kockázatbecslése méhekre is megtörténik, de csak háziméhek tesztelésére vannak konkrét kötelezettségek. Nagyon kevés az információnk arra nézve, hogy vadon élő méhekre, többek között a poszméhfajokra milyen hatással vannak ezek a vegyszerek. A mezőgazdasági gyakorlatból tudjuk, hogy manapság is gyakran előfordulnak háziméhmérgezések helytelen vegyszerhasználat miatt. Ezekről azonnal értesülünk, hiszen a méhész látja a mérgezett méheket elpusztulni, de a poszméhek rejtett kolóniáinál ezek a pusztulások nem vehetőek észre ilyen könnyen. 

A peszticidek közvetlen letális hatásai mellett nagyon fontos megemlíteni a vegyszerek szubletális hatásait, amelyek nem észlehetők azonnal, sokszor csak egy-két nemzedék múlva derülnek ki, például csökkent szaporodási képesség formájában. Ezekről a hatásokról végképp nagyon kevés az ismeretünk a poszméhek esetében. A manapság sokat vitatott neonikotinoid csávázószerek esetében is ezeknek a szubletális hatásoknak a vizsgálatára volna nagyon fontos hangsúlyt fektetni! 

Fölmerülhet még a nagy mennyiségű háziméh által okozott kompetíció, azaz a forrásokért való versengés negatív hatása is, különösen olyan területeken, ahol több száz családból álló, nagyon intenzív méhészetek vannak. Az ilyen típusú méhészetek Magyarországon is egyre gyakoribbak, de ezek hatásáról még nagyon kevés az információ. 

A poszméhek faj- és egyedszámának csökkenése nagyon súlyos következményekkel járhat. A méhek megporzó tevékenysége közvetlen hatással van a növények szaporodó képességére, ezért a megporzási hatékonyság csökkenése együtt járhat a növényi produkció csökkenésével is. Mivel a természetes életközösségek erre a növényi produkcióra épülnek, a következmények beláthatatlanok lehetnek. 

A megporzási krízis egyértelmű gazdasági következményekkel is járhat. Számos gazdasági növényünk, elsősorban gyümölcs- és zöldségkultúráink terméshozamára pozitív hatással vannak a vadméhek, így a poszméhek is. A megporzók eltűnésével jelentősen csökkenhet e gazdasági növények terméshozama, ami komoly gazdasági károkat okozhat. Az pedig, hogy minden megporzással kapcsolatos problémát meg tudunk oldani tenyésztett háziméhek segítségével, az elmúlt évek háziméhpusztulásainak ismeretében meglehetősen szűklátókörű álláspontnak tűnik. 

A poszméhek sokféleségének megőrzése, az általuk gyakorolt megporzó szolgáltatások fenntartása érdekében nagyon fontos megőriznünk a természetközeli állapotú füves élőhelyeket, amelyeken a poszméhek jól érzik magukat. Persze ma már Magyarországon is kevés az olyan élőhely, ami nem áll emberi használat alatt. A tájhasználat intenzitásának növekedését érdemes minél inkább elkerülni. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági hasznosítás alatt álló területeken létrehozhatók olyan parcellák, ahol a poszméhek életfeltételei kedvezőek. Magyarországon is egyre több helyen létesülnek olyan szántóföld szegélyek, ahol virágos magkeverék vetésével méhlegelő-parcellákat hoznak létre. Az ilyen területek jelentős pozitív hatást gyakorolhatnak a poszméh faunára. 

A poszméhek számára alkalmas élőhelyek létrehozhatók városi parkokban, közterületeken is. Poszméhbarát kertek és parkok létesíthetőek, sőt az iskolakertek is kialakíthatók úgy, hogy a poszméheknek és egyéb vadméheknek megfeleljenek, és így a fiatal nemzedék is megismerkedhessen ezekkel a hasznos és szép állatokkal. Természetesen mindezek elsősorban a gyakori, kevésbé speciális igényű fajok esetében jelenthetnek megoldást, mint amilyen a földi poszméh is. Ezt a fajt akár a gyakorlati biológia oktatásba is be lehetne vonni, de a speciálisabb igényű, védelemre szoruló fajokat mindenképpen a természetes élőhelyek fenntartásával, helyreállításával lehetne megóvni.

 Bombus terrestris - földi poszméh 

A poszméhek kultúrtörténeti érdekességei 

Tudománytörténeti érdekességként érdemes felidéznünk egy anekdotát, mely a poszméhek repülésével kapcsolatos. A 20. század elején egy aerodinamikában járatos természettudós matematikai megközelítéssel levezette, hogy a poszméhek – figyelembe véve zömök testüket és arányaiban kicsi szárnyfelületüket – nem tudnak repülni. Bár a levezetés az aerodinamika fizikai törvényei alapján helyesnek tűnt, a valóság mégis zúgó hangú repüléssel űzött csúfot belőle. 

Azt, hogy pontosan kitől is származott ez a levezetés, annak sem sikerült egyértelműen kideríteni, aki többéves kutatómunkát szánt erre. A legvalószínűbb jelölt egy éppen a barátaival vacsorázó svéd természettudós vagy egy francia matematikus. Mindenesetre pánikra semmi ok, aki látott már repülő poszméhet, nem érzékcsalódás áldozata volt. Későbbi vizsgálatok, amelyek több tényezőt is figyelembe vettek, megnyugvással jutottak a matematikailag is megalapozott következtetésre, hogy a poszméhek valóban repülnek. 

Köszönetnyilvánítás 

A szerzők tiszteletteljes köszönetüket fejezik ki dr. Móczár Lászlónak, akinek kezdeményezése és támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg, hogy a 2014-es év rovara a földi poszméh legyen. 

Felhasznált irodalmi források 

Gauld I., Bolton B. (eds.) 1988. The Hymenoptera. British Museum (Natural History), Oxford University Press, Oxford 

Goulson D. 2010. Bumblebees: behaviour, ecology, and conservation. Oxford University Press, Oxford 

Móczár L. (ed.) 1969. Állathatározó II. Tankönyvkiadó, Budapest 

Móczár L. 1987. Rovarbölcsők. Gondolat Kiadó, Budapest 

Móczár M. 1957. Méhfélék Apidae. Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae) 13, 13. Akadémiai Kiadó, Budapest 

New T.R. 2012. Hymenoptera and Conservation. Wiley-Blackwell. 

Sárospataki M., Novák J., Molnár V. 2004. Hazai poszméhfajok (Bombus spp.) veszélyeztetettsége és védelmük szükségessége. Természetvédelmi Közlemények 11: 299–307. 

Wikipedia: 'Bumblebee'. http://en.wikipedia.org/wiki/Bumblebee

2013 

2013. év rovarát a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar "E" épület E/2 termében (Budapest XI., Ménesi út 43-45.) mutatjuk be, a 2012. december 21-én 16.00 órakor kezdődő előadóülésen.

A citromlepke gyakori, feltűnő rovarunk, amely különösen tavasszal, a színek nélküli erdőszéleken, tisztásokon gyönyörködteti reptével a természetjáró embereket.

Bár a „gazdaságilag közömbös” fajok közé tartozik, jelentőségét nem szabad alábecsülni. A természetes élőközösségekben zajló energia- és anyagáramlás elemeként részt vesz a tápanyag körforgásában, számos virágos növény beporzását végzi, és táplálékul szolgál más állatok számára.

A citromlepkét a 100/2012.(IX.28.)VM rendelet védetté nyilvánította, természetvédelmi értéke 5000 Ft. A faj védelme megoldottnak tekinthető a védett természeti területeken, nemzeti parkokban, ahol tápnövényeinek fennmaradása is biztosított és a lepkék által táplálkozás céljából látogatott virágos rétek is megtalálhatók.

A lepke alaktani jellemzése

A citromlepke meglehetősen egyöntetű, nem túl változékony faj. A hímek szárnyainak színe élénksárga, fonákja túlnyomóan almazöld, a nőstényé zöldessárga, illetve halvány krémszínű. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 26–30 mm, a szárnyak fesztávolsága 52–60 mm. Az elülső szárny tőtere széles, és a szárny csaknem négyszögletes alakú. A hátulsó szárny inkább megnyúlt tojásdad, de a hátsó élének ívét megszakító, hegyes „csücsök” miatt ugyancsak szögletes. Mindegyik szárnyon apró narancssárga sejtvégi folt díszlik. A szárnyak fonákán az erek kidomborodnak, az erek végződésein és a szárnyak élén finom barna pettyek láthatók. Csápjai vörösek, csápbunkója erős, fokozatosan vastagodó. A lábak halványzöldek. A testet dús, selymes fényű, halványzöldes szőrözet borítja. A hímek szárnya ultraibolya fényben jellegzetes rajzolatot mutat, ami alapján a rokon fajok könnyedén elkülöníthetők egymástól.

Rendszertani helye, elnevezése

A citromlepke a fehérlepkefélék (Pieridae) családjába, azon belül a citromlepkék (Gonepteryx) genuszába tartozik. A genusz 10 faja Európában és a mérsékelt égövi Ázsiában honos, melyből két faj Észak-Afrikában is előfordul.
Tudományos neve Gonepteryx rhamni (Linnaeus, 1758). A Gonepteryx név a genuszba sorolt fajok szögletes szárnyaira utal. A névalak egy elírás következtében gyökeresedhetett meg a szakirodalomban, hiszen a szótő erdeti írásmódja gonos, ami görögül térdet, míg a pteron szó szárnyat jelent; összeolvasva „térdesszárnyú lepke”. A régi irodalmi forrásokban ezért találkozni a Gonopteryx, Goniopteryx nevekkel is. A fajnév a tápnövényét jelentő bengefajok (Rhamnus) nevéből származik.

Napjainkban magyar nyelvterületen szinte kizárólag a citromlepke megnevezést használjuk, bár ismeretes a „sárga bengepillangó” név is, amely szintén a bengefajokra utal. Régi magyar nevében („bengei rőtcsáp”) is felbukkan a tápnövény neve, míg az utótagot a citrom-lepkék csápjának vörös színe ihlette.

A citromlepke név nemcsak hazánkban használatos: „tükörfordítását” megtaláljuk számos európai nyelvben, így a svédben, finnben, lengyelben, németben (Zitronenfalter), franciában (citron), spanyolban (limonera) és az oroszban (limonnica). Angliában ugyanakkor a Brimstone (= kénkő) nevet kapta.

Az angolszász nyelvterületen számosan gondolják úgy, hogy az angol pillangó (butterfly) szó az óangol „Buttorfleoge” – jelenkori alakjában „butter-coloured fly” – azaz a „vajszínű repülő rovar” kifejezésből ered, amely a citromlepke sárgás színére utal. Ez a feltételezés a korai természetvizsgálók névadását tükrözheti.

Földrajzi elterjedése, élőhelyei

A citromlepke Európa-szerte elterjedt, gyakori faj, csak Skócia és Svédország északi területeiről hiányzik. Európán kívül előfordul Marokkóban, Algériában, valamint Ázsia mérsékelt égövi területein egészen Nyugat-Szibériáig és Mongóliáig. A nálunk is honos törzsalakot (Gonepteryx rhamni rhamni) elterjedési területének más pontjain számos alfaj helyettesíti. A genuszt Európában további két faj képviseli, amelyek megjelenésükben nagyon hasonlítanak a citromlepkéhez. A Gonepteryx cleopatra szárnyának színe mélyebb sárga, a hímek elülső szárnyát tüzes narancssárga folt díszíti, ezért a genusz legszebb fajának tekinthető. Hozzánk legközelebb Horvátországban az Adria partjai mentén, valamint a Velebitben honos. Másik testvérfaja, a Gonepteryx farinosa elterjedési területe a Balkán-félsziget országaitól Törökországon, a Kaukázuson és Közép-Ázsia hegységein át a Himalájáig húzódik. Jóval nagyobb a citromlepkénél, színe fakóbb sárga és a hátulsó szárnyának széle fogazott.

A citromlepke Európa száraz és nyirkos erdeiben, sziklás erdeiben, bokor-, liget- és láper-deiben is gyakori, de mivel jól repül és kóborló természetű, ligetekben, réteken, fenyéreken, kertekben, városok zöldövezeteiben is találkozhatunk vele. A hegységekben 2000 méterig felhatol.

Hazánkban mindenfelé előfordul, noha az utóbbi évtizedekben kissé megritkult. Ebben talán az is közrejátszik, hogy az utakat, kerteket szegélyező bozótosokat sok helyütt kiirtották, és idegen fajokkal telepítették be.

A hernyó tápnövénye a varjútövis benge (Rhamnus catharticus), a sziklai benge (Rhamnus saxatilis) és a kutyabenge (Frangula alnus). A Brit-szigeteken, a savanyú talajon a kutyabengét, míg bázikus talajon a varjútövis bengét részesíti előnyben a faj.

Életmódja és fejlődési alakjainak jellemzése

A citromlepke a legkorábban látható rovaraink egyike. Még alig olvadt el a hó, de csapongva repkedő egyedeiben akár már az első napsütötte, meleg februári napokon is gyönyörködhetünk. Ahogy azonban az idő hidegebbre fordul, a lepkék újra eltűnnek szemünk elől. Az imágók az időjárás finom változásait is képesek előre érzékelni. Érdemes viselkedésüket meg-figyelni, ahogyan az időjárás rosszabbra fordulása előtt menedéket keresnek.

Ha a lepke „túl korán ébred”, és még nem talál táplálékot, az előző évben felhalmozott tartalékaiból fedezi energiaszükségletét. A kora tavasszal nyíló virágok jelentik első táplálékforrását: kankalinfajokon (Primula), az indás ínfűn (Ajuga reptans), az orvosi tüdőfűn (Pulmonaria officinalis) vagy a pongyola pitypangon (Taraxacum officinale) találkozhatunk a citromlepkével. Bizonyított, hogy a virágokból érkező illatanyagok segítik a lepkéket a táplálékforrás megtalálásában. Gyakorta pihennek úgy, hogy szárnyaikat megfelelő szögben a nap felé fordítva igyekeznek begyűjteni a gyenge tavaszi napsütés melegét. Szárnyaikra ilyenkor zengőlegyek és szúnyogok is letelepedhetnek.

A hímek jelennek meg először, és erdőszéleken, nyiladékokban, tisztások mentén, a nőstények után kutatva, szorgalmasan járőröznek. Udvarlási viselkedésük különösen látványos. A nászrepülés a melegebb tavaszi napok napsütötte reggelein kezdődik. A nőstények feltehetően már pár percen belül párosodhatnak, mihelyt a telelés után szárnyra kapnak. Ha egy hím olyan nőstényhez közelít, amelyik már párzott, az azonnal leül a földre vagy egy növényre, szárnyait lefelé tartja, potrohát pedig felemeli, jelezve, hogy már kopulált. (A nappali lepkék nős-tényei általában csak egyetlen alkalommal párzanak.) A hím azonban gyakran rámászik a nőstény szárnyaira, és azon járkál, de a mereven felfelé tartott potroh megakadályozza a párosodást. Akár perceken keresztül is próbálkozhat, a nőstény pedig megpróbál szárnyra kapni, és a növényzet sűrűjében keres menedéket nem kívánt udvarlója elől. Meglepő módon, a kitartó hím néha mégis kopulálhat az egyszer már párosodott nősténnyel.

A nőstény más módszert is választhat: hirtelen akár 10–20 méteres magasságba is felrepülhet, ahová a hím megpróbálja követi. Megesik, hogy el is tűnnek a megfigyelő szeme elől. Repülés közben gyakran szétválnak, és külön-külön landolnak, majd pár perc múlva a hím újabb közeledésére megismétlik a mutatványt.

A citromlepke esetében feltételezik, hogy a nőstény riasztó hatású feromont is kibocsáthat, mert a már párzott nőstény potrohi mirigyei kitüremkednek a hím közeledtekor.

Ha a nőstény elfogadja a hím udvarlását, akkor a közeli bozótosban vagy az aljnövényzetben leül egy levélre, és szárnyait összezárja. Ekkor a hím megközelítheti, majd potrohukkal egymás felé fordulnak és párzanak. A hím a potrohának végén lévő, fogásra alkalmas kacsszerű nyúlvánnyal tartja szorosan a nőstényt. A hidegebb tavaszi napokon megtörténhet, hogy a pár ebben a pozitúrában akár napokig is együtt marad. A szakirodalom olyan esetet is feljegyez, amikor egy pár 17 napot töltött kopulában, mielőtt szétváltak volna.

A nőstény a tojásrakás helyét illetően igen válogatós. Még olyan foltokban is, ahol tápnövénye bőségesen tenyészik, csak hosszas keresgélés után rakja le tojásait a megfelelőnek ítélt helyre.

A citromlepke tojása leginkább kihegyesedő kuglibábura hasonlít. A tojásrakás időpontjától függően a nőstény tojásait a rügypikkelyekre, a kibomlott rügyekre vagy a fiatal levelekre egyesével rakja, függetlenül attól, hogy a rügy vagy a levél milyen magasságban helyezkedik el a növényen. Gyakorta előfordul, hogy ugyanazon a levélen több tojást is találunk, de ezeket vagy különböző nőstények rakták, vagy ugyanazon lepke, de eltérő időben. A frissen lerakott tojás halványzöld színű, majd az embrió fejlődésével sárgás, később szürkés árnyalatú lesz. Az embrionális fejlődés a hőmérséklettől függően egy-két hétig tart.

A tojásból kikelő piciny hernyó először a fonákon rág apró lyukakat, majd átmászik a levél színére, és hamarosan élénk táplálkozásba kezd. Színe egész fejlődése alatt zöldes, felületét feketés, rövid serték borítják. Bár színezete kiválóan elrejti, mégis könnyű észrevenni, mert a levél szélétől induló rágása elárulja jelenlétét. Főleg énekesmadarak és darazsak, esetenként rablópoloskák vadásznak rá. A lárva fejlődése általában egy hónapig tart, ez alatt négyszer vedlik, tehát öt fejlődési stádiumot tudunk megkülönböztetni. Amikor a hernyó pihen, jellegzetes tartást vesz fel: testének egyik felét eltartja a levéltől. Érdekes, hogy a kifejlett hernyó tápnövényétől távolabb bábozódik be. Előbb a hátulsó végét odaragasztja egy levél fonákához vagy a növény szárához, utána pedig finom selyemszállal is rögzíti magát. Előbb mozdulatlan előbábbá alakul, majd levetve a lárvabőrt, megjelenik a jellegzetes alakú, görbülő levélre hasonlító báb.

A bábállapot általában két hétig tart. A lepke kibújása előtt az áttetsző bábingen keresztül jól kivehető az elülső szárny közepén lévő narancssárga petty. A kelés általában reggel történik, a szárnyak 20–30 perc alatt száradnak meg.

A frissen kelt imágóval június végétől szeptemberig találkozhatunk. Többnyire egyedül repül, és ideje legnagyobb részét táplálkozással tölti. A nektárban gazdag, lilás színű virágokat keresi fel, így gyakorta látni bogáncsfajok (Carduus) vagy a mezei varfű (Knautia arvensis) virágzatán, ahol összecsukott szárnyakkal szívogat. Hosszúra nyúlt pödörnyelvével képes mácsonyafajok (Dipsacus) virágaiból is táplálkozni, amely táplálékforrás más nappali lepkék számára elérhetetlen.

A citromlepkét külső megjelenése kiválóan elrejti a levelek között. A szárnyait összezárva tartó lepke falevelet utánoz: mind színezete, mind a kidomborodó szárnyerezet hozzájárul kiváló rejtőzködő képességéhez.

A legforróbb nyári napokat a lepkék faodvakban, sziklahasadékokban, pincékben rejtőzködve töltik, majd a nyárutó enyhébb napjain ismét táplálkoznak. Az ősz közeledtével telelőhelyükre vonulnak, legtöbbször a közönséges borostyán (Hedera helix) vagy a hamvas szeder (Rubus caesius) egymásra boruló levelei között találnak menedéket. A tél folyamán, a fatörzseken leginkább két-három méter magasságban találhatók, ahol a borostyán vastagon borítja a kérget. Gyakran azonban teljesen szabadon, a bokrok ágain kapaszkodva, dermedt állapotban várják a tavaszt.

Viszonylag kevés nappali lepke telel imágó alakban, és különösen kevés azok száma, amelyek nem keresnek védettebb helyet a téli hidegek elviselésére. A citromlepke ezek egyike. Testében ősszel mélyreható biokémiai változások zajlanak, amelyek lehetővé teszi számára, hogy testfolyadéka úgy fagyjon meg, hogy károsodás nélkül átvészelje a fagypont alatti hőmérsékletet is. Életmódjának sajátosságaiból következik, hogy életének jelentős részét – ellentétben más lepkefajokkal – imágó alakban tölti. A citromlepke az egyik leghosszabb életű lepkénk, a szerencsésebb egyedek akár 10 hónapig is élhetnek.

Bár már kora tavasszal felbukkan, repülési csúcsa április-májusra esik. A másik csúcsot augusztusban figyelhetjük meg, amikor az új nemzedék imágói tömegesen jelennek meg. Ritkán az is előfordul, hogy egyidejűleg találunk áttelelt, már láthatóan tépett-kopott, „lerepült” példányokat az új nemzedék frissen kelt lepkéivel együtt.

A nappali lepkék többsége szigorúan ragaszkodik élőhelyének kisebb foltjaihoz, ezért elterjedésük foltszerű. Ezzel ellentétben a citromlepke az elterjedési területén különféle élőhelyeken is szaporodhat. Ráadásul nagyon mozgékony, egy-egy példány akár több kilométerre is elkóborolhat attól a helytől, ahol a bábból kikelt, és ez lehetőséget ad arra, hogy más élőhelyeken kikelt lepkékkel párosodjon. Ez a magatartásforma hozzájárul a fajon belüli genetikai sokféleség fenntartásához, és a populációk nagyfokú alkalmazkodó képességéhez. Ennek egyik következménye, hogy a citromlepke állománynagysága viszonylag stabil, az egyedszámban nincsenek nagyarányú változások egyik évről a másikra.

A citromlepkéhez kapcsolódó kultúrtörténeti emlékek

A citromlepkével kapcsolatos legtöbb hiedelem a korai megjelenésével kapcsolatos. A néphit úgy tartja, ha korán jelenik meg – akkor korai lesz a tavasz is. Egy másik hiedelem szerint a Szent György napján, április 24-én fogott lepke szerencsét hoz az egész évre. A lepkét a pénztárcában őrzik az év folyamán, és úgy tartják, hogy tulajdonosának pénzt fial. Hogy miért pont a citromlepke? Ebben vélhetően az is közrejátszik, hogy a tavasszal repülő fajok közül a citromlepkét a legkönnyebb elkapni, és sárga színe talán az aranyra emlékeztette elődeinket. A vásárra hajtott marhák és lovak fülébe is citromlepkét tettek, abban bízva, hogy az állatot olyan gyorsan el tudják majd adni, ahogyan a lepke ellibben.

Nagyanyáink úgy vélték, ha sárga lepkét látnak először tavasszal, az betegséget vagy halált jelent a családban, de ha piros színűt, az egészséget hoz.

Egy tudományos turpisság: a Charlton-citromlepke

Az egyik legrégebbi ismert tudományos csalás 1702-ből származik. William Charlton (1642–1702) angol lepkegyűjtő közvetlenül a halála előtt egy lepkepéldányt küldött a neves londoni rovarász, James Petiver részére. Petiver egészen lázba jött az addig még nem látott lepkétől. Így írt: „A lepke hasonlított ugyan az Angliában is gyakori citromlepkére, de az elülső szárnyakon fekete pettyek, míg a hátulsókon kékes, félhold alakú foltok vannak. Ez az egyetlen példány, amit ismerek.” 1763-ban maga Carl Linné is megtekintette a példányt, és új fajnak minősítette, amelynek a Papilio ecclipsis nevet adta. Szerepeltette is híres rendszertani munkája, a Systema Naturae 1767-ben megjelent 12. kiadásában.

Harminc évvel később, 1793-ban azonban kiderült a turpisság. Johan Christian Fabricius dán entomológus tüzetesen megvizsgálta a példányt, és megállapította, hogy a fekete foltokat utólag festették a szárnyakra, a lepke amúgy egy közönséges citromlepke.

A példányt a British Múzeum különlegesség-gyűjteményében (National Curiosities, British Museum) helyezték el. Amikor E. W. Gray, a gyűjtemény kurátora megtudta az igazságot, úgy hírlik, olyan dühbe gurult, hogy „felháborodva darabokra zúzta a példányt”. Később William Jones lepidopterológus két másolatot készített az egykori leírás alapján, amelyet Charlton-citromlepke név alatt őriznek ma is.

Az viszont már sosem derül ki, hogy Charlton azért követte-e el a csalást, hogy nevét egy új faj felfedezőjeként megörökítsék, vagy csak meg akarta tréfálni a tudományos világot.

Mit tehetünk a citromlepkéért?

A citromlepke védett fajunk, ezért tilos magát a lepkét vagy fejlődési alakjait elpusztítani, begyűjteni és gyűjteménybe helyezni, vagy kereskedni velük.

Bár hazai állománya viszonylag stabilnak mondható, az elmúlt évtizedekben csökkenés volt észlelhető. Ezért feltehetően az a hibás gyakorlat is felelős, amely felszámolta az erdőszéli, út menti bozótosokat, a gyomfának számító cserjéket kitisztította az erdőkből, illetve a kiskertek természetes növényfajai helyett tájidegen fajokat telepített. Ezért terület- vagy kertrendezéskor figyeljünk arra, hogy például sövénynek őshonos növényfajokat is telepítsünk, amelyek ugyanolyan attraktívak, ugyanakkor számos lepke (és egyéb állatfaj) élőhelyét és táplálékát is biztosítják.

Az erdők, legelőerdők, fásítások „tisztítása” során kíméljük meg a védett állatfajok tápnövény állományait.
Kiskertekben csak nagyon körültekintően, és a legszükségesebb mértékben használjunk növényvédő szereket.

Köszönetnyilvánítás

A szerző köszönetét fejezi ki Simonyi Sándornak, Szabóky Csabának, Szentkirályi Ferencnek és Merkl Ottónak értékes tanácsaikért, adataikért, valamint a fényképek szerzőinek, hogy képeiket közlésre átengedték.

Felhasznált irodalom

Andersson S. (2003): Antennal responses to floral scents in the butterflies Inachis io, Aglais urticae (Nymphalidae), and Gonepteryx rhamni (Pieridae). – Chemoecology 13: 13–20.

Bálint Zs. (1996): A Kárpát medence nappali lepkéi 1. Pillangófélék, fehérlepkefélék, boglár-kalepke-félék, mozaiklepke-félék. – Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Budapest, 183 pp., 12 tábla.

Bibby T. (1983): Oviposition by the brimstone butterfly, Gonepteryx rhamni (L.), Lepidoptera: Pieridae) in Monk’s Wood, Cambridgeshire in 1982. – Entomologists’ Gazette 34: 229–234.

Carter D. (1982): Butterflies and Moths in Britain and Europe. – Pan Books Ltd., London, 192 pp.

Gozmány L. (1968): Nappali lepkék – Diurna. – Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae), XVI. kötet, Lepidoptera. Akadémiai Kiadó, Budapest, 204 pp.

Lederer G. (1938): Zur Fortpflanzungsbiologie (Paarung) der Gonepteryx-Arten (Lepidoptera). – Proceedings of the 7th International Congress of Entomology (Berlin) 2: 808–813.

Scott J. A. (1973): Mating of Butterflies. – Journal of Research on the Lepidoptera 11(2): 99–127.


1. ábra. A citromlepke (Gonepteryx rhamni) hímje oldott ásványi anyagokat szívogat (Fotó: Sáfián Szabolcs)

2. ábra. A citromlepke (Gonepteryx rhamni) nősténye táplálkozás közben (Fotó: Káldi József)


3. ábra. A citromlepke hazánkban is honos alfajának (Gonepteryx rhamni rhamni) hímje (Fotó: Ronkay Gábor)


4. ábra. A citromlepke hazánkban is honos alfajának (Gonepteryx rhamni rhamni) nősténye (Fotó: Ronkay Gábor)


5. ábra. A Kleopátra-lepke (Gonepteryx cleopatra) Horvátországban gyűjtött hímje (Fotó: Ronkay Gábor)


6. ábra. A Kleopátra-lepke (Gonepteryx cleopatra) Görögországban gyűjtött nősténye (Fotó: Ronkay Gábor)


7. ábra. A Gonepteryx farinosa Görögországban gyűjtött hímje (Fotó: Ronkay Gábor)


8. ábra. A Gonepteryx farinosa Törökországban gyűjtött nősténye (Fotó: Ronkay Gábor)


9. ábra. A már megtermékenyített nőstény citromlepke jellegzetes testtartással utasítja el a hím udvarlását (Fotó: Petrányi Gergely

---

2012

A 2012. év rovarát a Társaság szokott helyén, a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar "E" épület E/2 termében (Budapest XI., Ménesi út 43-45.) mutatjuk be, a 2012. január 20-án 16.00 órakor kezdődő előadóülésen. Vig Károly Puskás Gellért elnök titkár

Az év rovara 2012: Az imádkozó sáska, vagy ájtatos manó

Közismert rovar, ennek ellenére az emberek többsége valószínűleg nem, vagy csak ritkán látta élőben ezt a fajt, pedig még terráriumban is tartják őt és rokonait a lelkes természetbúvárok. Kifejletten a legnagyobb termetű ragadozó rovaraink közé tartozik, testhosszúságban jóformán csak a fűrészlábú szöcske (Saga pedo) múlja felül.
Nagy termete, egyértelmű felismerhetősége miatt a természetmegfigyelés kiváló alanya; nyilván ez is szerephez jutott akkor, amikor a Vadonleső önkéntes programban szereplő fajként kiválasztották (www.vadonleso.hu)

1. ábra. Imádkozó sáska (Az állatok magyar neveit illető szabályzat szerint a név helyesen imádkozósáska volna, egy szóban, de a faj neve két szóként vált honossá a magyar nyelvben. ) fejlett nősténye - jellegzetes figyelő, zsákmányra várakozó testtartásban.

Tudományos neve:
Imádkozó sáska (Mantis religiosa Linné, 1758).

A név jelentése: mantis (görög) = próféta, jós; religiosa (latin) = vallásos. A vallásos jelző arra a lábtartásra utal, amely emlékeztet az imádkozó emberek összekulcsolt kezeire. A latin név után a leíró zoológus neve és a leírás évszáma áll.

Egyéb magyar nevei:
Néhány további magyar neve is ismeretes, valamennyi hasonló jelentéskörbe tartozik. Gozmány László Hétnyelvű állatszótára szerint: fogólábú sáska, ájtatos sáska, ájtatos manó, táltos manó, táltos sáska, buzgó manó. Frivaldszky János (1867) monográfiájában „ájtatos táltor” néven szerepel.

Külalakja:
Kifejlett állapotban mind a hím, mind a nőstény szárnyas. A nőstény 6–7 cm hosszú, zömökebb, nagyobb; potroha a párosodás után egy-két héttel megduzzad a benne fejlődő tojásoktól; a hím mindig karcsú, 4–5 cm hosszú. Különböző színű egyedekkel találkozhatunk.
Többségük zöld, de vannak szürke, szürkésbarna, sőt – ritkán – okkersárga példányok is, jórészt megfelelően környezetük általános színezetének. Egyelőre nem ismerjük a jelentőségét annak a jól látható fekete, vagy feketén keretezett fehér foltnak, ami a fogóláb belső tövén található.

2-3. ábra. Barna színezető egyedek, beolvadnak a környezetükbe.

Az imádkozó sáska teste megnyúlt, többször hosszabb a szélességénél. Mozgékony feje viszonylag kicsiny, háromszög alakú; háromszög két csúcsát a nagy összetett szemek, az alul lévő harmadik csúcsát az erőteljes szájszervek adják. Az egyetlen rovar Magyarországon, amely képes elfordítani a fejét annyira, mintha a válla felett hátranézne! Előtora megnyúlt, mintha a nyaka volna. Két oldalán hosszában éles perem fut végig, élén vékony elegáns fehér színezéssel, ami a szárnyakon folytatódik. A következő két torszelvényről két pár szárny ered,
az elülső pár vastagabb, bőrnemű, és teljesen befedi a hártyás, nyugalmi helyzetben legyezőszerűen összehajtogatott hátulsót. A potroh is megnyúlt, a nőstényé nyár végére a fejlett petéktől duzzadt.

Két hátulsó pár lába hosszú, erős járóláb. (Bár fajunkat imádkozó sáskának hívják, abban is különbözik az igazi sáskáktól, hogy hátulsó lába nem ugróláb.) Elülső lába a rend nevét (fogólábúak rendje) is adó fogóláb, jóformán csak ez a láb árulkodik a rovarunk ragadozó természetéről. A csípő, ami a legtöbb rovarnál egészen rövid, nála megnyúlt, ehhez hosszú, vastag comb, és ahhoz hosszú, bicskapengeszerűen visszahajtható lábszár csatlakozik. Mindkettőn erős, hegyes tüskék vannak. Jaj annak a rovarnak, amely ezek közé kerül!

A nőstény a tojásait habszerű, hamar megszilárduló anyagba ágyazva növények száraira, kövek, fakéreg alá, meleg, de közvetlen napfénytől védett helyekre ősszel rakja le. A hüvelykujjunk utolsó percének megfelelő mérető (3–4 cm-es), megszáradva barnás színű kokon a mechanikai védelem mellett hőszigetelésül is szolgál.

A tavasz végén, nyár elején kikelő lárvák testalkata hasonló a kifejlett rovaréhoz, csupán szárnyaik és ivarszerveik nincsenek. Kifejléssel (vagyis bábállapot nélkül) fejlődnek, többször (6–7 alkalommal) vedlenek, jelentős méretnövekedés mellett fokozatosan egyre inkább hasonlítanak az imágó állapothoz.

Hasonló fajok:
Hazánkban a rendnek csak egyetlen faja él. Tőlünk dél felé haladva egyre több fajjal találkozunk. Dél-Romániában már két további imádkozó sáska faj is él: egy az ájtatos manónál lényegesen kisebb, barna színű, főleg Dobrudzsában élő Ameles-faj, valamint a Bánság környékén előforduló, az ájtatos manóhoz hasonlóan nagytermetű, de csúcsosabb fejő Empusa-faj.

Rokonsága:
Az imádkozó sáska a rovarok több mint 1,4 millió fajt számláló osztályán belül a mintegy 2000 fajt magába foglaló fogólábúak (Mantodea) rendjébe tartozik. Hangsúlyozni kell, hogy ez a csoport nincs közeli rokonságban a valósi sáskákkal, annál inkább a csótányokkal. A renden belül az imádkozó sáskák családjának (Mantidae) tagja. Ez a család a rend legnagyobb fajszámú családja. A fajok zömmel a trópusi és szubtrópusi területeken élnek. Észak-Amerikában az őshonos fajok mellett elterjedt a mi imádkozó sáskánk is, mivel kártevők ellen betelepítették. A Mantis nemzetségben 25 fajt ismerünk.

A fogólábúak (Mantodea) rendjébe hasonló testfelépítésű rovarok tartoznak, mégis igen változatos formákkal, színekkel, mintázatokkal találkozhatunk. Vannak színpompás, virágot utánzó fajok (ilyen a híres afrikai ördögsáska is), vannak szemfolttal ellátott szárnyú fajok, és vannak, amelyek elszáradt levélre, növényi maradványra hasonlítanak. Ezek a jellegzetességek egyfelől a támadóikkal szemben védenek, másfelől a leendő áldozataik elől való rejtőzködést szolgálják.

Életmódja:
Száraz, füves területeken, déli kitettségű domboldalakon, gyümölcsösökben, kaszálókon, kertekben is előfordul. Az aljnövényzet középső és felső részében, esetleg magas kórókra is felmászva vadászik.

A kokonba zárt tojások telelnek át, majd május-júniusban kelnek ki. A lárvák eleinte – kicsiny termetüknek megfelelően – egészen apró rovarokat fogyasztanak, de kifejlődve kisebb gyíkokat is elkapnak, sőt, apró madarakkal is próbálkoznak. A zsákmányt lassú, imbolygó járással közelítik meg, vagy lesben állva kapják el. Az imádkozó sáska a fogólábának gyors mozdulatával ragadja meg a prédát, és haladéktalanul elkezdi fogyasztani. Eközben az áldozat gyakran még egy darabig él, ahogy a kevésbé életfontosságú testrészei sorra tűnnek el a mohó rágók között. Éhező állatoknál elvétve előfordul, hogy fajtársukat is ragadozzák (kannibalizmus).

4-5. ábra. Imádkozó sáska szöcskét illetve lepkét zsákmányolt

Párzáskor a hím a nőstény hátára mászik, fogólábaival a szárnyak töve táján kapaszkodik meg. Előfordul (egyes források szerint a párzások egyharmadában is), hogy a nőstény a párzás közben vagy végén leharapja a hím fejét, párzás után pedig elfogyasztja egész testét. Az emberi szemmel rémisztőnek tőnő jelenségnek könnyen magyarázható biológiai „haszna” van. A párzás alatt a nősténybe jutó hímivarsejtek elvégzik a megtermékenyítést, és ettől a pillanattól kezdve a hím teste már „csak” zsákmányként szolgálhat. A nősténynek egyenesen kapóra jön a „szerelmetes” hím helybeni elfogyasztása, mert a viszonylag nagyméretű tojáskokon kifejlesztéséhez nagy tömegű fehérjére van szüksége.

Ha megzavarják az imádkozó sáskát, lassan odébb mászik, esetleg – különösen a könnyebb hím – lomhán felrepül. Előfordul, hogy szembefordul támadójával, felegyenesedik, mindkét fogólábát magasra emeli és széttárja, így sokkal nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában. Ilyenkor láthatóvá válnak a csípő belső oldalán elhelyezkedő fekete, néha fehér közepű szemfoltok is. Megriasztva néha szárnyait kiterjeszti, ezek szélét potrohához dörzsölve hersegő-sziszegő – némileg riasztó – hangot ad. Egyébként kézbe vehetjük, mert fogólábával nem képes sebet ejteni a felnőttek bőrén, bár a tüskés fogólábak érezhetően szurkálnak.
Óvatosan bánjunk vele, hiszen védett rovarral van dolgunk.

Élőhelye, elterjedése:
Melegkedvelő rovar, nálunk a természetes és természetközeli száraz, napos lejtőkön a leggyakoribb, de szórványosan legelőkön, réteken, kaszálókon, gyümölcsösökben, városszéli parlagokon is feltűnik egy-egy példánya. Az erdőt viszont kerüli, és vizenyős-mocsaras élőhelyekre is csak elvétve kerül.

Eredetileg óvilági faj, Eurázsia és Afrika jelentős részén elterjedt. A melegebb régiókban a tengerszinttől 1800 méteres magasságig megtalálható. Németország és Lengyelország déli részein csak szórványos; a Kárpát-medencében és délebbre már gyakoribb. Részben betelepítve Ausztráliában, Észak-Amerikában és Ázsiában is megtalálható. Északibb országokból hozzánk érkező természetbarátok mohó örömmel lesik, ha a szemük elé kerül, mert hazájukban nem fordul elő.

Védelem:
Bár természetes élőhelyein viszonylag gyakori, több országban, így nálunk is törvényes védelem alatt áll, eszmei értéke 2000 forint. Vitathatatlan, hogy a védettségnek és a védelemnek Németországban, Ausztriában, Lengyelországban nagyobb jelentősége van, mivel tőlünk északabbra az imádkozó sáska jóval ritkább és kisebb területekre korlátozottan él, mint nálunk.

Mit tehetünk az imádkozó sáskákért?
Amellett, hogy törvény védi, fontos, hogy vigyázzunk is rájuk, segítsük szaporodásukat, életben maradásukat. Ha nem gátoljuk a faj megélhetését, máris tettünk valamit. Kertünkben ne használjunk rovarölőszereket, ha nem muszáj! A permetezéssel nemcsak a káros rovarokat, hanem azok természetes ellenségeit is elpusztítjuk. A kárt okozó fajok általában hamarabb szaporodnak el ismét, de mivel nincs még kellő számban rovarfogyasztó, amely hatékonyan gyéríthetné őket, megint szükséges lesz permetezni.

Ne nyírjunk „fogkefeszerű” gyepet a kert teljes területén, hagyjunk foltokat, zugokat, ahol a természetes növényzet megmaradhat. Itt szépséges vadvirágokban is gyönyörködhetünk majd, és a természetes sokféleség észrevétlenül visszaköltözik hozzánk. Ezzel az imádkozó sáskának is élőhelyet biztosíthatunk.

Ha bárhol imádkozó sáskát találunk, vegyük óvatosan a tenyerünkre, nézzük jól meg, és mutassuk meg a velünk lévőknek, bátorítva őket, hogy ne féljenek tőle. Különösen fontos ez akkor, ha gyermekünkkel, unokánkkal vagyunk együtt, hiszen a természetnek egy egészen különleges tagját figyelhetjük meg. Így tudatosíthatjuk azt is, hogy attól, hogy egy rovar nagy testű, még nem okoz bajt; hogy egy falánk ragadozó állatnak természetes szerepe, jelentősége van az életközösségekben, és hogy vannak rovarok, amelyeket a törvény véd, mert nagyon
fontosak a Föld és az emberek számára.

Ha valaki Magyarországon imádkozó sáskát talál, jól teszi, ha bejelenti az adatot a Vadonleső honlapon (www.vadonleso.hu). A fajok védelmét szolgálja, ha elterjedésükről, életmódjukról minél többet tudunk.

Jelentősége:
Az imádkozó sáska egyedszáma túl kicsi ahhoz, hogy érezhető gazdasági jelentősége legyen. Azért érdemes tudni róla, hogy ha saját kertünkben, vagy másutt fogyasztja a haszonnövényeinket dézsmáló káros rovarokat, ezzel némi hasznot hajt.

Felépítése, viselkedésmódja régóta magára vonta az emberek figyelmét. Számos tudományos és népszerű tanulmány foglalkozik életmódjával. Néha grafikusok és festők művein is megjelenik. Annál gyakrabban fényképezik még nem-rovarászok is különleges megjelenése miatt. Fotótémának is hálás, mert nyugodtan megáll, akár percekig is mozdulatlanul „pózol”.

Az imádkozó sáska a kultúránkban:
A tudományos névből származtatható magyar névhez hasonlóan több európai nyelvben van hasonló jelentésű neve: németül Gottesanbeterin, Seher (látnok), Prophet (próféta). Angolul European praying mantis, franciául mante religieuse, spanyolul mantis religiosa, mantis rezador, Santa Teresa, louva Dios, resadora, predicador, olaszul mantide religiosa, portugálul Louva deus, románul călugăriŃa, szlovákul modlivka zelená, csehül kudlanka nábožná, lengyelül modliszka zwyczajna.

A jellegzetes „kéztartásán” túl, talán mert felegyenesedett testtartású, mint mi magunk, vagy mert összetett szemeiben gyakran figyelhető meg sötét vagy fekete pont – mintha pupilla lenne és ettől mintha ránk pillantana – az imádkozó sáska nagyon is emberinek tűnhet. Máskor szemein megcsillan a napfény vagy a vaku fénye, hasonló látványt nyújt a szemüveg lencséin tükröződő fény. Nem véletlenül kapta tehát emberi cselekedetre utaló nevét.

Precíz zsákmányszerző viselkedése, ahogyan szinte száz százalékos biztonsággal kapja el a közelébe kerülő rovarokat, vezethetett oda, hogy többféle termék márkája Mantis. Ruhaneműk, bizarr kések, kertészeti szerszámok viselik a nevét, sőt – és ez már a rovarpusztító teljesítmény egyértelmű dicsérete – egy számítógépes programokban hibát kereső rendszert is Mantisnak neveznek. (Az ilyen hibákat az angolban bug-nak, poloskának hívják.) Az imádkozás vagy a prófécia ihlette azt a bibliatársaságot, amely magát Mantis-nak nevezte el.

Bizarr feje többféle rémfilmben megjelent, robotokat formáltak alakjára. Egy 1957-ben készült horrofilmben (A halálos Mantis) az Antarktisz jegéből kiolvadt ősi imádkozó sáska támadja meg az embereket és dacol a hadsereggel.

6. ábra. Imádkozó sáska formájú ceruzadísz

Sokféle kultúrában megjelenik, amint egy internetes portálon olvasható: „Fantasztikusan „emberi” megjelenésük, szokásaik és villámgyors, mozdulatlan várakozásból indított támadásaik miatt az imádkozó sáskák mindig iszonyatot és bámulatot keltettek a szemlélőkben. Néhány földrészen az ősök úgy tartották, hogy az imádkozó sáskákat azért teremtették, hogy megmutassák a helyes imádkozó pózt az emberiségnek. Igen sok muzulmán
úgy véli, hogy az imádkozó sáskák mindig Mekka felé fordulnak, amikor fölveszik áhítatos testtartásukat. A pásztorok viszont azt állítják, hogy a sivatagban az imádkozó sáska lábával mindig észak felé mutat.

Európa bizonyos részein is mágikus erőt tulajdonítottak az imádkozó sáskának. Dél- Olaszországban ha egy paraszt minden nyilvánvaló ok nélkül megbetegedett, azzal magyarázták, hogy ránézett az imádkozó sáska. Provence-ban elterjedt az a hiedelem, miszerint az imádkozó sáskák mellső lábuk mozdulatával hazafelé tudják irányítani az elveszett gyermekeket, ha azok könyörögnek hozzájuk. Szardíniai hegylakói úgy vélték, hogy
imádkozó sáskát megölni – de még megérinteni is – balszerencsét hoz.

Kelet népei számára az imádkozó sáska mindig is a bátorságot és a kegyetlenséget jelképezte. Alakja feltűnik mind a kínai pergamen tekercseken, fametszeteken, mind a japán szamurájkardok markolatán. A kung fu egyik testtartása is az imádkozó sáskáét utánozza.

A Távol-Keleten ezek a rovarok igen gyakran babusgatott kedvenceknek számítanak, s nem is nagyon szoktak megszökni; errefelé dívik viszont az a szokás is, hogy a kakasviadalokhoz hasonlóan fogadást kötnek az egymás ellen élethalálharcot vívó, bambuszkalitkába zárt
imádkozó sáskára.

Az imádkozó sáska jelen van a kínai orvosi elméletben és gyakorlatban is. Már az i. e. V. században sok betegség gyógyírjának tartották a vízben főtt imádkozó sáska-tojást, az impotenciától egészen a kard ütötte sebig. A kínai orvosságos emberek a rovartojás héját és a levedlett bőrét írják fel medicinaként.” (http://www.friweb.hu/dark/mano.html).

7. ábra. Mantis sziluett

Források jegyzéke:
Az ábrákért Bodor Jánosnak (1-2. és 4-5. kép), Rajczy Mátyásnak (3. kép), Somay Lászlónak
(7. kép) és Vásárhelyi Tamásnak (6. kép) tartozunk köszönettel.
Frivaldszky János (1867): A magyarországi egyenesröpűek magánrajza (Monographia
Orthopterorum Hungariae.) 201 p.+VII tábla, Pest, Eggenberger
Gozmány László (1979): Európa állatneveinek hétnyelvű szótára I–II. – Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1171 pp., 1015 pp.
Móczár László (1969): Állathatározó I–II. – Tankönyvkiadó, Budapest, 722 pp., 758 pp.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Ájtatos manó
http://en.wikipedia.org/wiki/Mantis
http://en.wikipedia.org/wiki/Mantidae
http://www.friweb.hu/dark/mano.html
http://www.dunanet.hu/mantis/stilus.htm
Markó Bálint: Védendő férfiak? Az ájtatos manóról (http://think.transindex.ro/?p=4363)
Ördögh Máté: Manók a főben - Amit az imádkozó sáskákról tudni érdemes
(http://www.eletestudomany.hu/conten /aktualis_20080711_manok_a_fubenamit_az_imadkozo_saskakrol_tudni_erdemes)

A hivatalos sajtóanyag letölthető pdf-ben

2011

Az év rovara 2011: A hétpettyes katica Talán a legismertebb hazai rovar, amelynek bemutatása tartogathat mégis meglepetéseket. Tudományos neve: Hétpettye katica (Coccinella septempunctata Linné, 1758). 

A név jelentése: Coccus = gömb, coccinella= gömböcske, utal az állatka félgömböt idézı alakjára; septem = hét, punctatus = pettyes, pontozott. A latin név után a leíró zoológus neve és a leírás évszáma áll. 

Egyéb nevei: Számos magyar neve ismeretes. A Gozmány-szótár szerint: például hétpettyes böde, bödebogár, katóbogár, kata, katóka, tehénke, Isten-tehene, katalinbogár, katalinka, katinka, fusskata, katica, kóskata, katapila, katicska, bilibáncs. Idegen neveire késıbb térünk ki. Kicsi Sándor András szerint „Érdekessége ennek az állatkának, hogy egyetlen községben is több – semleges és folklórbeli – elnevezése lehetséges… A Felső-Szigetközben Kovács Antal győjtései szerint elnevezései budabácsi, bugabácsi, bödebácsi.” 

Külalakja: Közismert rovar, de azért érdemes röviden jellemezni. Testhossza 5,5-8 mm között változhat, a nıstények nagyobbak. Teste szinte félgömb alakú, a hasoldal lapos. Feje és elıháta fekete, mindkettın 2-2 fehér folt van. A háromszöglető, jól felismerhetı pajzsocska fekete. Fedıszárnyai rendszerint sárgás-vagy élénkvörösek. A tövükön 1 fehér folt és közvetlenül mellette a középvonalban 1 fekete folt van, utóbbi a két fedı egymás melletti elhelyezkedése miatt egy fekete pettynek látszik. Ezek mögött mindkét fedın 3-3 fekete pötty van, ezek együttesen homokóraszerő alakban helyezkednek el. A fedők elülsı részén lévı fekete festenyzettség is elmosódó foltként jelentkezhet. Azaz a valóságban több mint 7 folt van az állatka hátán, de a határozott fekete foltok 7 fekete pöttyként jelentkeznek. (Nagyon sok ábrázolás elfelejtkezik a fehér foltokról.) Felülete nem szırös. Csápja bunkós, a megvastagodó végbunkó 4 ízbıl áll. Szemei felülrıl egészen láthatók. Állkapcsi tapogatói mélyfeketék. Lábai rövidek, feketék. 
Petéje tojásdad, fehéressárga. A nıstény 20-30-as csomókban rakja le ıket levelekre. 
Lárvái nem is hasonlítanak a kifejlett bogárhoz, hernyóra emlékeztetnek. Testük rücskös, a rücskökön csomóban álló tüskékkel, színezetük szürkés-fekete, az elıtoron és két potrohszelvényen oldalt feltőnı sárga foltok vannak. Lábaik fejlettek. A báb tojásdad, igen domború, sárgás színő, a középvonal mellett kétoldalt szelvényenként 1-1 fekete folttal, és egyes szelvényeken további fekete foltokkal. 

Hasonló fajok: A hazai katicák (több mint 80 faj) közt van, amelyik szırös, és sok fajra jellemzı valamilyen, vagy több, a fenti leírással nem egyezı tulajdonság. A fedıszárnyakon lévı, fent ismertetett piros-fekete mintázat csak erre a fajra jellemzı. 

Életmódja: A hétpettyes katicabogár gyakorlatilag mindenhol megtalálható. A kifejlett példányok (imágók) telelnek át. Tavasszal rakják le petéiket (akár több százat), amelyek néhány napon belül kikelnek. Az idős bogarak ezután hamarosan elpusztulnak. Lárváik mozgékonyak, falánk ragadozók, szükség (táplálékhiány) esetén fajtársaikat is és minden kis rovart elfogyasztanak, de leginkább a levéltetvek és pajzstetvek körében végeznek pusztítást. Testméretük gyorsan nı, ezért kitin burkukat hamar kinövik, és levedlik. A külső hőmérséklettıl és a rendelkezésükre álló táplálék mennyiségétıl függően 10-30 nap alatt fejlıdnek ki. Négy vedlés után bábozódnak be és 3-17 napot töltenek bábként. A kikelı imágók is ragadozók. Évente több (vagy csak 2?) nemzedékük is kifejlıdhet. A katicabogarak védekezésképpen általában halottnak tettetik magukat (néha percekig is eltart, amíg nyitott tenyerünkön elindulnak felfelé). Veszélyérzet esetén barnás színő, keserő íző folyadékot préselnek ki lábízületeik között. Készségesen szárnyra kapnak, ilyenkor fedıszárnyaik szétnyílnak, alóluk kiterjesztik szürkés színő hártyás szárnyaikat és utóbbiak aktív csapkodásával elröpülnek. Röpképességük, aktív terjeszkedésük miatt gyakran sodródnak a vizek fölé, s a vízbe hullottak megmenekülése sokszor jószívő fürdızıkön múlik. 

Elterjedése: Egész Európában elterjedt, Észak-Amerikába behurcolták. 

Védelem: Gyakori faj, egyelıre törvényes védelemre nem szorul. Sok kutató félti a hétpettyes katicát a sokszínő vagy ázsiai katicabogár, vagy harlekinkatica névvel illetett fajtól (Harmonia axyridis Pallas, 1773). Utóbbit Ázsiából, kártevık természetes ellenségéül telepítették be Amerikába. A faj 2001-ben jelent meg Északnyugat-Európában, majd onnan kezdett terjedni. Nálunk 2008-ban találta meg Merkl Ottó. Miután óriási tömegekben (foltokban) borítja el néha a házak falait, a lakásokba is tömegesen vonulhat telelni, és gyümölcsösökben, szılıkben a termést is károsíthatja, hamar ismertté vált a nem rovarászok körében is. Életmódja hasonló a hétpettyes katicáéhoz, tápláléka ugyanaz, de mozgékonyabb, agresszívabb faj, ezért a mi katicáinkat kiszoríthatja élıhelyükrıl. Más kutatók a levéltetvek bıségével érvelve ezt a veszélyt nem tartják reálisnak. Három évnyi együttélés nem elegendı a kérdés megválaszolásához. 

Jelentősége: A hétpettyes katica a gazdasági szempontból leghasznosabb rovarfajaink közé tartozik. Levéltetvekkel és pajzstetvekkel táplálkozik a lárvája is és a kifejlett bogár is. Egy állat élete folyamán akár ezer levéltetvet is elpusztíthat. A biológiai védekezésben is alkalmaznak tenyésztett bogarakat. Lélektani jelentısége is van, hiszen a kevés szimpatikus rovarfaj egyike. A Föld élıvilága nem lehetne ilyen változatos, nem nyújthatna nekünk ennyi forrást, a rovarvilág nélkül. Számtalan haszna van a számunkra a rovarok ténykedésének, mégis a közgondolkodásban a negatív tulajdonságaik, a zaklatásuk van az elıtérben. A katicabogár alkalmas arra, hogy felnıttben és gyermekben elfogulatlan kíváncsiságot ébresszen ezek iránt a más életmódú lények iránt. A katicabogár felé megnyilvánuló szeretet, féltés a rovarok védelmének elfogadásához is vezethet. Esztétikai szempontból is jelentıs. Népszerősége, az iránta megnyilvánuló szimpátia és jellegzetes színezete, mintázata miatt rengeteg formában jelenik meg gyermekjátékokon, dísztárgyakon, használati tárgyakon, gyermekruházaton, sıt felnıtt ruhadarabokon is, amelyeken esetleg csak jelzésszerőek, mégis egyértelmő utalást jelentenek piros alapon a fekete pöttyek. Kulturális jelentıségére a következı fejezetekben térünk ki. 

A hétpettyes katica a magyar kultúrában: Fent említett jótulajdonságai, hasznossága, esztétikus megjelenése, a meleg emberi kézen való készséges és ártalmatlan mászkálása, majd ujjunk hegyérıl való tovaröppenése mind-mind közrejátszhatott abban, hogy olyan népszerővé vált a magyarság körében. Óvodákat, iskolákat neveztek el róla. Az elsı magyar robotállat egy méteres katicabogár volt. Számtalan jelmezbálon jelenik meg katicabogár, csokoládék, torták veszik fel az alakját. Számos domború tárgyat (bukósisaktól a biciklicsengıig) alakítottak a katica formájára. A közismert gyermekdal (Katalinka szállj el, jönnek a törökök, sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek stb.) a törökre mint közellenségre hívta fel már a pici gyermekek figyelmét (a Gólya-gólya gilice kezdető dallal egyetemben). A történelem során sok elınyt jelenthetett az idegenek, az ellenség tudatosítása, a védekezés módjainak gyakorlása (a bújócska, fogócska formájában) már a kisgyermekkorban. (Ezt a kérdést ma, Törökország EU integrációjának árnyékában nyilván máshogy ítéljük meg.) Az a hiedelem, hogy a két pettyes katica két éves, a hét pettyes pedig hét, elterjedt ugyan, de nem igaz. A rovarok imágóinak külalakja nemigen változik már meg hátralévı életükben. Az a versike is téved, hogy „Egyik szárnyán három petty van, másik szárnyán négy petty…” hiszen teste kétoldalian szimmetrikus, mint a legtöbb rovaré. Hogy sok ember milyen keveset tud a katicáról, hogy miért érdemes egy ilyen közismert rovart piedesztálra állítani, arra jó példát szolgáltatnak egyes közösségi oldalak, pl. http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__egyeb-kerdesek__165925 

A hétpettyes katica az európai kultúrában: A magyar Isten-tehénkéje névhez hasonlóan számos európai nyelvben van égi kapcsolatokra utaló neve: németül pl. Herrgotts-Küchlein (Úristen csibéje), franciául bête à bon Dieu (jó Urunk bogara), spanyolul coquito de Dios (az Úr bogara). Sok nyelvben kapcsolódik a neve Máriáéhoz: angolul ladybug vagy ladybeetle (= Miasszonyunk bogara), németül Marienkäfer, franiciául bête de la Vierge (a Szőz bogara). Ez valószínőleg a pöttyek hetes száma mint közismert mágikus szám, vagy Mária a Hétfájdalmú Szőz tisztelete miatt alakulhatott ki. Egyedül a német nyelvterületen 1500 nevét győjtötték egyébként össze. Se szeri se száma a katica népszerőségét jelzı szokásoknak, hiedelmeknek, ezek közül csak néhányat említünk meg, illusztrációként. Piros színe (a szerelem szimbóluma), a hetes szám mint mágikus szám, és hasznossága is közrejátszhatott abban, hogy több kultúrában szerencseszimbólum. Provence-ban úgy tartják, akkor vár házasság egy férfire, ha rárepül egy katica, és annyi évig kell egy lánynak a férjhezmenetelre várnia, ahány másodpercig vár a kis bogár az ujja hegyén, mielıtt elröpülne. Festményeken, bélyegeken, ruhanemőkön, dísz-és használati tárgyakon, ékszereken egyaránt megjelenik. A visegrádi együttmőködésben résztvevı négy ország Visegrádi Nyári Filmfesztiváljára Arany Katicabogár-díjat alapított. 

Források jegyzéke: Az ábrákért Bodor Jánosnak tartozunk köszönettel. Gozmány László (1979): Európa állatneveinek hétnyelvő szótára, I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest. Merkl Ottó (2008): A harlekinkatica (Harmonia axyridis Pallas) Magyarországon. Növényvédelem, 44(5): 239. Móczár László ( 1969): Állathatározó I-II. Tankönyvkiadó, Budapest. Kicsi Sándor András (2009): A katicabogár néhány elnevezésérıl. Ezredvég, 19(8-9), http://irodalom.elte.hu/ezredveg/0908-9/0908-93.html Kovács Antal (1987): „Járok-kelek gyöngyharmaton…” Növény-és állatnevek a Felsı-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek, 6., 110 old. http://hu.wikipedia.org/wiki/Hétpettyes_katicabogár http://de.wikipedia.org/wiki/Marienkäfer