Az év rovara
A Magyar Rovartani Társaság, mőködésének 101. évében első ízben, de a hagyományteremtés szándékával, kijelöli az év rovarát. Az Év madara, Év fája, Év vadvirága mintájára létrehozott Év rovara kampány célja, hogy a társadalom szélesebb rétegeinek figyelmét egy-egy rovarra hívja fel. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak élete, életkörülményei is elıtérbe kerülnek, így a rovar bemutatása a természeti folyamatok jobb megértését is elısegítheti. A védett vagy védendő fajok felmutatása a természetvédelem eszméjét terjeszti, egyben pedig a rovarvilágnak, mint a természet védelemre érdemes részének jelentőségére is felhívja a figyelmet.
Az Év rovarát a Magyar Rovartani Társaság vezetősége választja ki. Elsı ízben 2011 május 3. péntekjén, majd a későbbiekben a megelızı év utolsó ülésén (december 3. péntekjén) jelentik be és mutatják be a kiválasztott fajt. A választás során számos szempontot igyekeznek figyelembe venni, elfogadva, hogy minden szempontnak egyszerre nehéz megfelelni.
Az Év
rovara
• ne legyen túlságosan kicsiny, szabad
szemmel is felismerhető legyen,
• legyen tetszetős, • legyen jól ismert az
életmódja,
• legyen viszonylag közismert,
• lehetőleg főzıődjön hozzá
kulturális
„érdekesség”,
• legyen gyakori, gyakran a laikusoknak is a szeme
elé kerülő,
• legyen könnyen megjegyezhető, pozitív
csengése a nevének,
• legyen egyszerően megérthető ok arra, hogy
miért védendő,
• legyen ismert az
életközösségekben
betöltött helye, szerepe,
• lehetőleg legyen iskolai tananyagnak a szereplője (vagy
válhasson azzá).
A Társaság reméli, hogy a bemutatás írásos formája a társaság honlapján (www.magyarrovartanitarsasag.hu) és a Rovarász Híradó rákövetkező évi első számán kívül másutt is megjelenik. Javasolja, hogy a fajról a népszerőbb természettudományos ismeretterjesztő sajtó és elektronikus média közöljön a saját profiljának megfelelő anyagot. A faj bemutatására felhívja a hazai természettudományi múzeumokat és kiállításokon megjelenı magángyőjtőket, grafikusokat, filmeseket, mindazokat, akiktıl a kampány erősítése – tehát a rovarfaj ismertségének növelése, a természettel kapcsolatos kultúránk fejlődése – várható. Az Év rovarára felhívja a közoktatás figyelmét is.
2016
A 2016. év rovara: a mezei tücsök (Gryllus campestris)
Kattints a cikkért a képre!
2014
A hivatalos sajtószoba tartalma:
A teljes szöveg WORD formátumban.
Vas Zoltán, Kovács-Hostyánszki Anikó, Sárospataki Miklós, Merkl Ottó
A 2014. év rovarát a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar "E" épület E/2 termében (Budapest XI., Ménesi út 43-45.) mutatjuk be, a Magyar Rovartani Társaság 2013. december 20-án 16.00 órakor kezdődő előadóülésén.
Érdemes kiemelni, hogy a földi poszméh, mint a 2014-es év rovara kiválasztása egyben tisztelgés dr. Móczár Lászlónak, aki 2014-ben ünnepelheti 100. születésnapját. Dr. Móczár László a hártyásszárnyúak itthon és nemzetközileg egyaránt ismert és elismert kutatója. Rendszertani és rovaretológiai kutatásai, megfigyelései rangos tudományos folyóiratok hasábjain jelentek meg. Tudományos ismeretterjesztő munkái, kiemelkedő fotói számtalan generációhoz hozták közelebb a rovarok, különösen a hártyásszárnyúak szépségét, érdekességekben bővelkedő életét.
A 2014-es év rovara a földi poszméh, azonban a megszokottól kissé eltérő módon, a figyelmet elsősorban nem csak erre a fajra, hanem a poszméhekre (Bombus) általában szeretnénk felhívni az év során. A földi poszméh az egyik legismertebb és leggyakoribb poszméhfajunk, ezért választottuk csoportja „képviselőjeként”.
A poszméhek nem csak a szakemberek által ismert hártyásszárnyú rovarok. Zúgó repülésükről (innen kapták korábbi magyar nevüket: dongóméh), tetszetős, színes szalagokkal díszített zömök, bundás testükről könnyen felismerhetjük őket, amikor virágról virágra szállva tevékenykednek. Viaszvárosaikban zajló társas életük megannyi csodát és drámát rejt. Bár a fullánkos hártyásszárnyúak közé tartoznak, mégis nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy megszúrta őket egy poszméh; béketűrésükből sokkal nehezebben hozhatók ki, mint a társas darazsak vagy akár a háziméh.
Ritkán gondolunk bele, de a szemet gyönyörködtető virágos rét ugyancsak a beporzók évmilliós erőfeszítéseinek eredménye. A kapcsolatot a növény és beporzó rovar közt már oly szorosra csiszolták az evolúció lassú erői, hogy a megfelelő beporzók híján a növény nem is képes az ivaros szaporodásra. A beporzást (pollinációt) végző poszméhek rendkívül nagy hatással vannak mindennapi életünkre, sőt társadalmi berendezkedésünkre és fenntartható életminőségünkre is.
A földi poszméhnek szentelt 2014. év lehetőséget nyújt arra, hogy életmódjukat, jelentőségüket és természetvédelmi helyzetüket szélesebb társadalmi közönséggel ismertethessük meg.
A poszméhek rendszertani besorolása
A poszméhek (Bombus-fajok) a hártyásszárnyú rovarok rendjébe (Hymenoptera), a fullánkos hártyásszárnyúak alrendjébe (Aculeata), a valódi méhfélék (Apidae) családjába tartoznak. Világszerte több mint 250 fajukat írták le. A korábban számtalan genuszra tagolt poszméheket (pl. Pyrobombus, Subterraneobombus) mára egyetlen genuszba vonták össze, beleértve a kolóniaélősködő álposzméheket (a korábbi Psithyrus-fajokat) is. Az egyes fajokon belül is számos különböző változatot (varietas) különítettek el (elsősorban a szőrözet színének alapján). Alaposabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ezek a színváltozatok sok esetben a nagy egyedi változatosság számlájára írhatók, és nem tükröznek valós, rendszertani elkülönülést, ugyanis akár egy kolónián belül is előfordulhat többféle színváltozat. Hazánkban a poszméheknek 34 faja fordul elő.
A poszméhek földrajzi elterjedése, élőhelyigénye
A poszméhek elsősorban a mérsékelt öv lakói, legnagyobb fajszámukat Belső-Ázsiában találhatjuk, amely evolúciós kialakulásuk központjának is tekinthető. A trópusokon csak néhány fajuk fordul elő. Új-Zéland és Tasmania szigetére betelepítéssel jutottak el.
![]() Bombus hortorum - kerti poszméh |
A testüket borító sűrű szőrbunda lehetővé tette, hogy hidegebb területeket is benépesítsenek, így pl. a sarki poszméh (Bombus polaris) az északi sarkkör felett is előfordul. A hegységekben is a legmagasabbra felhúzódó rovarok közé tartoznak; ilyen pl. a havasi poszméh (Bombus alpinus) az Alpokban. A poszméhek sajátos módon képesek aktívan növelni a testhőmérsékletüket. Szárnyaikat ilyenkor „lekapcsolják” a repülőizmokról, és az izmok aktív összehúzódásaival akár 30°C-ra is felemelik a tor belső hőmérsékletét. Ennek a módszernek, valamint a sűrű szőrbundának köszönhetően nemcsak a legészakabbra, illetve a hegyekben legmagasabbra nyomuló rovarok közé tartoznak, hanem a kora tavaszi vagy hűvösebb nyári napokon is képesek fenntartani az aktivitásukat. |
A poszméheknek virágokban gazdag élőhelyekre van szükségük. Sok növényfajról gyűjtenek, így legjobban ott érzik magukat, ahol számos, időben kissé eltolva virágzó faj áll rendelkezésükre. Havasi kaszálókon, mezőgazdasági területeken és városi parkokban, kertekben is előfordulnak. A leggyakoribb fajok, köztük a földi poszméh, még nagyobb városok virágágyásai, virágládái körül is felbukkannak. A poszméhek nem ásnak ki aktívan fészkeket, mindig már kész üregeket használnak fel, leggyakrabban kisemlősök elhagyott járatait. Néha odvakban, kőrakásokban, ritkábban falak repedéseiben, mohapárnákban, talajon fészkelő madarak elhagyott fészkeiben is megtelepednek.
Bombus lapidarius - kövi poszméh (fotó: Kovács-Hostyánszki Anikó)
A poszméhek és a földi poszméh alaktani jellemzése
A poszméhek feltűnő, zömök, általában színes szalagokkal díszített, dús szőrzetű rovarok. A hazai fajok testhossza 1–3 cm. Két pár szárnyuk általában áttetsző, de néhány fajnál, pl. a szociálparazita (társas fajok fészkében "élősködő") álposzméheknél füstösebb árnyalatú. A csáp térdesen hajlott, a nőstényeken 12, a hímeken 13 ízű. Rágójuk erős, az állkapocs és az alsó ajak azonban erőteljesen megnyúlt és fejlett szívószervvé módosult, ami egy ízület segítségével igen hosszúra kinyújtható, így a mélyebb kelyhű virágokból is képesek nektárt gyűjteni.
![]() Bombus silvarum - erdei poszméh |
A sűrű szőrbundának mind a hőszigetelésben, mind a virágpor (pollen) gyűjtésében szerepe van: a szőrös testen az elektrosztatikus tapadásnak köszönhetően sok pollen gyűlik össze viráglátogatás közben. A szőrbunda élénk színű sávjai, foltjai (leggyakrabban sárga, fehér és vörös) figyelmeztető (aposzematikus) jelzésként is szolgálhatnak bizonyos ragadozók számára, hogy azok könnyen felismerjék és elkerüljék a poszméheket. Vészhelyzet esetén a nőstények és a dolgozók korántsem védtelenek: erős, méregmiriggyel kapcsolt fullánkjukkal szúrnak. A fullánk, ellentétben a háziméh fullánkjával, sérülés vagy kiszakadás nélkül visszahúzható az emlősök bőréből. |
A poszméhek jellemzője az igen fejlett gyűjtőkészülék is. A poszméhek úgynevezett lábbal gyűjtők, a gyűjtőkészülék a harmadik pár láb módosulásaival alakult ki. A lábszár külső felülete kiszélesedett, lapos, sima, kissé kivájt, oldalról azonban hosszú, merev szőrök veszik körbe ezt a területet. Ez a kosárka, ahová a pollent gyűjtik a viráglátogató poszméhek. A pollent a test szőrbundájáról fésülik össze a harmadik lábpár sűrű, rövid szőrökkel borított, kiszélesedett sarokízével, az ún. kefével, és juttatják az ellenoldali lábon lévő kosárkába némi nyállal és nektárral elkeverve, ami biztosítja a megfelelő tapadást. A hím poszméheknek és a szociálparazita álposzméhek nincs gyűjtőkészülékük.
![]() Bombus hortorum -
kerti poszméh
|
A földi poszméh közismert, nagy testű (19–25 mm) és feltűnő színezetű faj. Szőrbundája túlnyomóan fekete, előtorán és a potroh első felén élénksárga keresztcsík húzódik, potrohvége fehér. Nagyon hasonló hozzá a szürke poszméh (Bombus lucorum), mely csak alapos vizsgálattal, haslemezeinek világosabb, szürkés szőrzete alapján különböztethető meg a földi poszméhtől. Szintén némileg hasonló fajok a kerti poszméh (Bombus hortorum) és a réti poszméh (Bombus pratorum), de az előbbinél a tor hátulsó részén is húzódik sárga szalag, az utóbbi potrohvége pedig sárgásvörös. Gyakori, jellegzetes színezetű faj a kövi poszméh (Bombus lapidarius): 18–24 mm-es, fekete, potrohvége pedig élénkvörös. A mezei poszméh (Bombus pascuorum) szintén a közönséges fajok közé tartozik. Közepes termetű (14–18 mm), változatos színezetű, tora vöröses, potroha világosabb. |
Feltűnő,
ritka faj a
délvidéki
poszméh (Bombus
argillaceus);
alapszíne fekete,
tora
eleje és hátulja
élénksárga.
Legnagyobb termetű (20–31 mm-es) fajunk, a
túlnyomóan sárga színű
óriás
poszméh (Bombus
fragrans)
valószínűleg
kihalt
hazánkból.
A poszméhek társas szerveződése
A poszméhek a valódi társas (euszociális) méhek közé tartoznak: kasztokra tagolódó családközösségekben élnek, „államalkotó” rovarok. Az alapító ivaros nőstény („királynő”), csökevényes ivarszervű nőstény utódai („dolgozók”), és az ivaros hím és nőstény utódok alkotják a családközösséget, mely néhány tíz, legfeljebb néhány száz egyedből áll. A dolgozók és az ivaros nőstények közt mindössze méretbeli különbség van, a hímeket hosszabb csápjuk és gyűjtőkészülékük hiánya különbözteti meg a nőstényektől. A kasztok között tehát a méheknél nem alakulnak ki olyan mértékű morfológiai különbségek, mint a szintén euszociális hangyáknál (Formicidae). Az euszociális életmód alól azonban kivételt képeznek a közeli rokonságban álló szociálparazita álposzméhek.
![]() Bombus lapidarius -
kövi poszméh
|
A családközösségek a mérsékelt égövi területeken általában egyévesek: csak a fiatal nemzedék megtermékenyített nőstényei telelnek át, a királynő, a dolgozók és a hímek ősszel elpusztulnak. Ebben a vonásban a poszméhek családközösségei hasonlóak a társas redősszárnyú darazsakéhoz (Vespidae: Vespinae). |
Velük ellentétben a hangyák és a háziméh (Apis mellifera) kolóniái több éven át fennmaradnak. A szubtrópusi-trópusi poszméhfajoknál azonban szintén előfordulnak több évig fennálló közösségek. A legészakibb, hideg övbe nyúló elterjedésű fajok, pl. a sarki poszméh esetében a környezeti körülmények miatt visszafejlődött az euszociális életmód. A rövid nyári periódus alatt itt nincs lehetőség dolgozógenerációk felnevelésére, a nőstény poszméh a magányos életmódú méhekhez hasonlóan egyedül, egyetlen ivaros generációt hoz létre.
A poszméhek életmódja
A poszméhek életmódját a földi poszméh családközösségének egy szezonján keresztül mutatjuk be. Az itt leírtak alapvetően más poszméhfajokra is igazak, kisebb különbségek a jellemző élőhelyben, fészkelési helyben és a kolónia méreteiben adódnak.
A földi üregben, mohapárna vagy fakéreg alatt sikeresen áttelelt, megtermékenyített fiatal nőstény (a leendő „királynő”) igen korán, már márciusban megjelenik. Egy-két hétig virágokat látogat, újratölti saját, a hosszú tél alatt kimerült készleteit, majd megfelelő fészkelőhely keresésébe kezd. Ez leggyakrabban egy elhagyott kisemlősjárat felkutatását jelenti. Habár a poszméhek maguktól sosem ásnak ki új fészket, a megfelelőnek ítélt üreget alaposan kitisztítják, kitatarozzák, mielőtt a fészeképítéshez kezdenek. A fészek építőanyaga viasz, amit a nőstények (ivarosak és dolgozók egyaránt) a potrohlemezeik közül, speciális mirigyekből választanak el.
A poszméhek fészke azonban jelentősen eltér a háziméh jól ismert, szabályos hatszögletű sejtekből álló viaszlépjeitől. A poszméhek viaszsejtjei szabálytalan hordó alakúak, melyek egyedül vagy kisebb csoportokban, rendezetlenül, már-már rendetlenül állnak a fészek viasszal bevont talapzatán. A fészek építéséhez gyakran állati szőrt, növényi anyagokat is felhasználnak. Egyes sejtekben a behordott virágporon és nektáron csoportosan fejlődnek a lárvák, más sejtek tárolófunkciót látnak el, virágpor- és nektárraktárok a szűkösebb napokra. Ahogy az év során a családközösség növekszik, a fészek egyre rendezetlenebb benyomást kelt. A kikelt utódok által elhagyott gubókat is felhasználják a későbbiekben raktározási célokra. A fészek oldalfalait és tetejét is viasszal vonják be, ezt a fedelet helyenként gyantával, növényi rostokkal is megerősítik.
fészek
De térjünk most vissza fiatal királynőnkhöz, aki éppen ráhelyezte első 6–10 petéjét egy virágpor és nektár keverékével álló kis kupac tetejére, és kis viaszkupolával bevonta őket. Elkelne a gyors segítség, ezért, hogy utódai fejlődését felgyorsítsa, saját testével melengeti a lezárt sejtet, illetve szükség szerint újratölti a táplálékkészletet. Ilyenkor már csak ritkán hagyja el a fészket, a felhalmozott nektárkészletes viaszhordók tartalmán él.
Néhány hét múlva kikelnek az első kifejlett dolgozók. Jóval kisebb testűek anyjuknál a szűkösebb táplálékellátás miatt, de munkára máris alkalmasak. A kisebbek a fészken belüli munkákat veszik át (építés, raktározás, viasz újrahasznosítása), a nagyobbak gyűjteni indulnak. Innentől felgyorsulnak az események, mert minél több dolgozó segíti a családot, annál több utódot nevelhet az anya, és annál nagyobb, jobban táplált dolgozók jelennek meg. Végül minden feladatot átvesznek, az anya szerepe csak a peterakásra korlátozódik. A kolónia eddigre néhány száz egyedből áll, legalábbis a földi poszméh esetében, más fajoknál gyakran kisebbek a családközösségek.
Nyár derekára elérkezett az idő az ivaros nemzedék létrehozására. Az anya, vagy gyakran a nagyobb testű ivaros dolgozók által lerakott, megtermékenyítetlen petékből hímek, a megtermékenyített petékből – melyeket azonban csak az anya rakhat – nőstények fejlődnek. A sok készletnek köszönhetően ezek az utódok már igen jól tápláltak, ivarszerveik jól fejlettek. A párzás többnyire a virágokon, nászrepülés után történik. A párzás után a hímek dolgukat bevégezték, rövidesen el is pusztulnak, a családközösség már nem fogadja be őket. A fiatal, megtermékenyített nőstények lassan elhagyják a családot, és alkalmas telelőhely után néznek, hiszen ők hordozzák a következő generációt.
Őszre a családközösség élete felborul. Az idősödő anyát gyakran kiűzik a fészekből, később pedig a hűvösödő időjárás és az őszi táplálékhiány a kolónia maradék egyedeit is elpusztítja. A telet csak a párosodott, és időközben telelésre elvermelt fiatal nőstények élik túl.
A viaszvárosok hívatlan lakói
A poszméhcsaládok legveszedelmesebb betolakodói közeli rokonaik, az álposzméhek. Korábban külön genuszba (Psithyrus) sorolták ezeket a fajokat, mára azonban kiderült, hogy ezek a kolóniaélősködő (szociálparazita) fajok közelebbi rokonaik a gazdáiknak, mint egymásnak. Megjelenésük, színezetük is gyakran erősen hasonló a gazdafajukhoz. | ![]() Bombus terrestris - földiposzméh |
Virágporgyűjtő készülékük azonban nincs, és dolgozó kasztot sem nevelnek. Kültakarójuk viszont keményebb, fullánkjuk erősebb, mint a gazdafajuké. Gazdaspecifikusak, azaz egy adott álposzméhfaj egy (esetleg néhány) adott poszméhfajhoz kötődik (pl. a földi álposzméh (Bombus vestalis) a földi poszméh kolóniaélősködője).
Az áttelelt fiatal nőstény álposzméhek tavasszal virágokon táplálkoznak, majd nyár elején behatolnak egy kiszemelt poszméh fészekbe. Ott agresszív harc és kémiai hadviselés (viselkedésmódosító feromonok) segítségével átveszi a hatalmat: megöli vagy teljesen elnyomja az eredeti királynőt. A továbbiakban a gazdafaj dolgozói az új álposzméhkirálynő petéit, lárváit gondozzák. Az új királynő utódai ivaros egyedek, melyek kirepülés után párosodnak, majd a megtermékenyített fiatal nőstények telelőhelyet keresnek, hogy a következő évben újabb poszméhcsalád sorsát pecsételjék meg.
A poszméhek pollinációs jelentősége
A növények jelentős részénél a virágok beporzásához, vagyis a virágpornak a virágok porzójáról a saját vagy másik egyed bibéjére való juttatásához közvetítő közegre vagy állatokra van szükségre. Lehet ez szél, víz, madarak, denevérek, de többségük esetében ezt a feladatot rovarok látják el. Közülük is a méhek vállalják magukra e fontos feladat oroszlánrészét, utódaikat ugyanis virágporral etetik, melynek begyűjtése szorgos munkával, nap mint nap számos virág egymás utáni látogatásával jár. Eközben fontos szolgálatot tesznek mind a növényeknek, mind a növényeket fogyasztó állatoknak és az embernek. A megporzást (pollinációt) ezért méltán nevezhetjük az ún. ökoszisztéma-szolgáltatások, azaz a természet által az embernek nyújtotta javak, szolgáltatások egyik fontos elemének. A poszméhek elterjedési területükön, azaz az északi félteke mérsékelt égövi részén a legfontosabb vadonélő beporzó állatok a vadvirágok és a termesztett kultúrnövények számára egyaránt.
A poszméhek és általában a vadméhek beporzásban betöltött fontos szerepe sokáig nem volt közismert. A pollinációs ökológia tudományának gyökerei részben Charles Darwinhoz nyúlnak vissza, aki a kertjében nagy érdeklődéssel figyelte a virágokon nyüzsgő rovarokat. Ma már tudjuk, hogy a növények sokszor ún. pollinációs szindrómákat mutatnak, azaz a virágok felépítése sok esetben idomulhat az őket látogató rovarok testfelépítéséhez, szín- és illatérzékeléséhez. A poszméhek által látogatott virágok sokszor nagyobbak, kellő méretű „leszállópályát” biztosítanak a nagyobb méretű poszméheknek. Kétoldali szimmetriájúak, feltűnő kék, lila és sárga színnel csalogatják a főként ultraibolya tartományt érzékelő fajokat, nektárjuk pedig általában mélyebb tölcsér mélyén gyűlik össze, melyet a hosszabb nyelvű poszméhek könnyen elérnek.
![]() Bombus lapidarius - kövi poszméh |
Mint minden kapcsolatban, a növények és beporzó poszméhek közt is előfordul azonban „csalás”. Egyes fajok ugyanis (elsősorban a rövidebb szájszervűek) kirághatják a virágtölcsér alját, és így anélkül jutnak hozzá az édes nektárhoz, hogy érintkeznének a porzókkal és a termővel, tehát nem végzik el a rájuk váró feladatot. Ez a jelenség a nektárrablás, mely egyes feltételezések szerint negatívan befolyásolhatja a növény szaporodását, a gazdasági sikert, azaz a magtermést, azonban erről valószínűleg nincs szó. Sok esetben a nektárforrás ilyen kiaknázása nem kizárólagos, a poszméh emellett még a könnyebben elérhető virágporból is gyűjt. |
A poszméhek által beporzott kultúrnövények köre igen széles. Bizonyos fajok, mint a lucerna (Medicago sativa) és a herefélék (Trifolium-fajok) keresztbeporzás nélkül nem hoznak magot. Mások ugyan önbeporzók, de szükségük van a rovarok közreműködésére ahhoz, hogy a virágpor a porzókról a termőre kerüljön; ilyen például a repce (Brassica napus) és a paradicsom (Lycopersicon esculentum). A napraforgó (Helianthus annuus) jobb minőségű magot, a szamóca (Fragaria × ananassa) nagyobb gyümölcsöt hoz rovarbeporzás esetén. Európában mintegy 250 termesztett növényfajt tartanak számon, ezek kétharmada rovarbeporzású.
Habár nehéz pontos gazdasági értéket rendelni egy ilyen fontos ökoszisztéma-szolgáltatáshoz, a megporzás értékét az egész Földön 150 milliárd euróra becsülik. Ebből persze nagy rész tulajdonítható a háziméhnek, mely hosszú ideje a termesztett növényfajok célzottan telepített, alkalmazott, és a gazdálkodók többsége által a 20. századig szinte az egyetlen ismert és elismert beporzója. Hatékonysága és fontos gazdasági értéke vitathatatlan, azonban sok esetben alulmarad a vad méhfajokkal, és így elsősorban a poszméhekkel szemben.
A háziméh viráglátogató aktivitása erősen függ az időjárástól, felépítése, így elsősorban rövid nyelve miatt pedig nem alkalmas a tölcséres virágok megfelelő beporzására. Ezzel szemben a poszméhek nagyon alacsony hőmérsékleten (bizonyos esetekben akár fagypont alatt!), még szemerkélő esőben is aktívak, reggel korábban kezdik a táplálékkeresést, és gyorsabbak is a háziméhnél az adott időegység alatt látogatott virágok számát tekintve. Emellett a poszméhek nyelve sok esetben hosszabb, ezért alkalmas a tölcséres, csöves virágok beporzására. A poszméhek a fajonként változó nyelvhossznak köszönhetően a virágok széles körét látogatják sikerrel.
A virágra szállva a szárnymozgató izmok vibrációjával 400 Hz frekvenciájú rezgést keltenek, mely bizonyos növényfajoknál – így a burgonya és a paradicsom esetében – segíti a pollentokokból a virágpor kihullását. De az almafa virágporának szállításában, beporzásában is hatékonyabbak lehetnek a poszméhek a háziméhnél, mivel a háziméh sokkal kevésbé érintkezik a virág szaporítószerveivel, mint a nagyobb testű poszméhek.
A vadméheknek azért is fontos a szerepe a megporzásban, mert velük elkerülhető a csak háziméhekre – mint egyetlen fajra – hagyatkozó megporzás nagyfokú kockázata és kiszolgáltatottsága. Gondoljunk csak a méhatka (Varroa destructor) vagy a kaptárfénybogár (Aethina tumida) okozta károkra és a kolónia-összeomlás vagy kaptárelhagyás (Colony Collapse Disorder) néven ismert jelenségre, melyek a háziméhcsaládok nagyfokú pusztulásához vezettek az elmúlt évtizedekben a Föld számos országában.
A kultúrnövények mellett nem feledkezhetünk meg a vadon élő növényfajokról sem. A morfológiai szempontok mellett fontos kiemelni, hogy a poszméhek a fészküktől nagyobb távolságra terjednek táplálékkeresés közben, ami lehetővé teszi az egymástól távolabb lévő növényegyedek keresztbeporzását is.
A poszméheknek a háziméhekhez hasonló háziasítására elsőként az 1980-as években került sor Hollandiában. Később a földi poszméh, valamint Észak-Amerikában a Bombus impatiens alkalmazása széles körben elterjedt, elsősorban a paradicsom üvegházi termesztése kapcsán. Bár az eljárás igen költséges, bizonyos növényfajok esetében a háziméhvel szembeni sokkal magasabb termésnek, valamint a szükséges családok alacsonyabb számának köszönhetően a költségek jócskán megtérülni látszanak.
A rovarbeporzás támogatásának egy másik alternatív lehetősége a természetes populációk megőrzése a megfelelő mezőgazdálkodási gyakorlat és a változatos tájszerkezet biztosítása által. Európa nyugati országaiban és Észak-Amerikában az intenzív vegyszerhasználat, a nagy parcellaméretek, és ezzel együtt a sövények, gyepsávok, féltermészetes élőhelyek csökkenő aránya – melyek fészkelőhelyet és a kultúrnövények virágzási időszakán kívül fontos alternatív táplálékforrást biztosítanak – a poszméhpopulációk jelentős hanyatlásához vezettek a 20. század második felében. Európában az 1990-es évektől különböző agrár-környezetvédelmi programok bevezetésével igyekeznek javítani az agrár-ökoszisztémák helyzetén, pótolni az elvesztett élőhelyeket és forrásokat. Pillangósokban (Leguminosae) gazdag gyepsávok vetésével, mesterséges fészkelőhelyek kialakításával már értek el sikereket a poszméhek számának és a kultúrnövények beporzási hatékonyságának növelése terén.
Bombus lucorum - szürke poszméh
A poszméhek veszélyeztetettsége, természetvédelmi helyzete
A vadon élő méhek, és azon belül a poszméhek diverzitása is erősen csökken Európában és más kontinenseken is. Magyarországon jelentősen jobb a helyzet, mint Nyugat-Európa vagy Észak-Amerika nagy részén, de már nálunk is észlelhetők negatív jelenségek. A hazai fajok közül jó néhány veszélyeztetett vagy fokozottan veszélyeztetett kategóriába sorolható. A hazai poszméhadatbázis elemzésével megállapítható, hogy 10 hazai faj állománya jelentősen csökkent az elmúlt 50 évben, ugyanakkor mindössze 3 faj mutatott kisebb-nagyobb emelkedő tendenciát.
A földi poszméh állománya stabilnak tűnik. A kövi és a mezei poszméh nem csak Magyarországon, de egész Európában is gyakori, és előfordulási adataik sehol nem csökkennek jelentősen. Ugyanakkor sajnos a veszélyeztetett hazai fajok között van olyan (az óriásposzméh), amelyiket bizonyítottan csak a hetvenes-nyolcvanas években látták utoljára Kunpeszér és Kunadacs környékén. Egy másik érdekes, veszélyeztetett faj a sárga poszméh (Bombus muscorum), amelynek előfordulási gyakorisága az 1950-es évektől a kilencvenes évekre a tizedére esett vissza! Mára a veszélyeztetett fajok törvényesen is védettek. Az óriásposzméh 100 000 Ft-os, a délvidéki poszméh 50 000 Ft-os eszmei értékkel szerepel a hazai védett állatfajok listáján, míg a többi 10 védett faj közül ötnek 10 000, a másik ötnek pedig 5 000 Ft az eszmei értéke.
A poszméheket veszélyeztető tényezők közül leggyakrabban a megfelelő élőhelyek eltűnését szokták emlegetni. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük. Az intenzív művelésű agrárterületeken viszont ez nem áll rendelkezésükre, hiszen még a virágzó kultúrák is csak a virágzási időszakban biztosítanak méhlegelőt. Ilyenkor ugyan nagyon nagy mennyiségben kínálják a táplálékot, de csak igen rövid ideig. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló területeken egyre kevesebb az olyan mezsgye, árokszél vagy parlagterület, ahol a poszméhek az egész szezon folyamán megtalálhatják a számukra táplálékot kínáló növényeket.
Komoly problémát okoz a még megmaradt élőhelyek feldarabolódása. Ha ugyanis a feldarabolódás miatt a megmaradó területek között nincs összeköttetés, akkor a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani. Fontos veszélyeztető tényező a mezőgazdasági vegyszerek használata is. A 20. század második felétől kezdve egyre intenzívebben használunk rovarirtó szereket. Természetesen az új szerek kockázatbecslése méhekre is megtörténik, de csak háziméhek tesztelésére vannak konkrét kötelezettségek. Nagyon kevés az információnk arra nézve, hogy vadon élő méhekre, többek között a poszméhfajokra milyen hatással vannak ezek a vegyszerek. A mezőgazdasági gyakorlatból tudjuk, hogy manapság is gyakran előfordulnak háziméhmérgezések helytelen vegyszerhasználat miatt. Ezekről azonnal értesülünk, hiszen a méhész látja a mérgezett méheket elpusztulni, de a poszméhek rejtett kolóniáinál ezek a pusztulások nem vehetőek észre ilyen könnyen.
A peszticidek közvetlen letális hatásai mellett nagyon fontos megemlíteni a vegyszerek szubletális hatásait, amelyek nem észlehetők azonnal, sokszor csak egy-két nemzedék múlva derülnek ki, például csökkent szaporodási képesség formájában. Ezekről a hatásokról végképp nagyon kevés az ismeretünk a poszméhek esetében. A manapság sokat vitatott neonikotinoid csávázószerek esetében is ezeknek a szubletális hatásoknak a vizsgálatára volna nagyon fontos hangsúlyt fektetni!
Fölmerülhet még a nagy mennyiségű háziméh által okozott kompetíció, azaz a forrásokért való versengés negatív hatása is, különösen olyan területeken, ahol több száz családból álló, nagyon intenzív méhészetek vannak. Az ilyen típusú méhészetek Magyarországon is egyre gyakoribbak, de ezek hatásáról még nagyon kevés az információ.
A poszméhek faj- és egyedszámának csökkenése nagyon súlyos következményekkel járhat. A méhek megporzó tevékenysége közvetlen hatással van a növények szaporodó képességére, ezért a megporzási hatékonyság csökkenése együtt járhat a növényi produkció csökkenésével is. Mivel a természetes életközösségek erre a növényi produkcióra épülnek, a következmények beláthatatlanok lehetnek.
A megporzási krízis egyértelmű gazdasági következményekkel is járhat. Számos gazdasági növényünk, elsősorban gyümölcs- és zöldségkultúráink terméshozamára pozitív hatással vannak a vadméhek, így a poszméhek is. A megporzók eltűnésével jelentősen csökkenhet e gazdasági növények terméshozama, ami komoly gazdasági károkat okozhat. Az pedig, hogy minden megporzással kapcsolatos problémát meg tudunk oldani tenyésztett háziméhek segítségével, az elmúlt évek háziméhpusztulásainak ismeretében meglehetősen szűklátókörű álláspontnak tűnik.
A poszméhek sokféleségének megőrzése, az általuk gyakorolt megporzó szolgáltatások fenntartása érdekében nagyon fontos megőriznünk a természetközeli állapotú füves élőhelyeket, amelyeken a poszméhek jól érzik magukat. Persze ma már Magyarországon is kevés az olyan élőhely, ami nem áll emberi használat alatt. A tájhasználat intenzitásának növekedését érdemes minél inkább elkerülni. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági hasznosítás alatt álló területeken létrehozhatók olyan parcellák, ahol a poszméhek életfeltételei kedvezőek. Magyarországon is egyre több helyen létesülnek olyan szántóföld szegélyek, ahol virágos magkeverék vetésével méhlegelő-parcellákat hoznak létre. Az ilyen területek jelentős pozitív hatást gyakorolhatnak a poszméh faunára.
A poszméhek számára alkalmas élőhelyek létrehozhatók városi parkokban, közterületeken is. Poszméhbarát kertek és parkok létesíthetőek, sőt az iskolakertek is kialakíthatók úgy, hogy a poszméheknek és egyéb vadméheknek megfeleljenek, és így a fiatal nemzedék is megismerkedhessen ezekkel a hasznos és szép állatokkal. Természetesen mindezek elsősorban a gyakori, kevésbé speciális igényű fajok esetében jelenthetnek megoldást, mint amilyen a földi poszméh is. Ezt a fajt akár a gyakorlati biológia oktatásba is be lehetne vonni, de a speciálisabb igényű, védelemre szoruló fajokat mindenképpen a természetes élőhelyek fenntartásával, helyreállításával lehetne megóvni.
Bombus terrestris - földi poszméh
A poszméhek kultúrtörténeti érdekességei
Tudománytörténeti érdekességként érdemes felidéznünk egy anekdotát, mely a poszméhek repülésével kapcsolatos. A 20. század elején egy aerodinamikában járatos természettudós matematikai megközelítéssel levezette, hogy a poszméhek – figyelembe véve zömök testüket és arányaiban kicsi szárnyfelületüket – nem tudnak repülni. Bár a levezetés az aerodinamika fizikai törvényei alapján helyesnek tűnt, a valóság mégis zúgó hangú repüléssel űzött csúfot belőle.
Azt, hogy pontosan kitől is származott ez a levezetés, annak sem sikerült egyértelműen kideríteni, aki többéves kutatómunkát szánt erre. A legvalószínűbb jelölt egy éppen a barátaival vacsorázó svéd természettudós vagy egy francia matematikus. Mindenesetre pánikra semmi ok, aki látott már repülő poszméhet, nem érzékcsalódás áldozata volt. Későbbi vizsgálatok, amelyek több tényezőt is figyelembe vettek, megnyugvással jutottak a matematikailag is megalapozott következtetésre, hogy a poszméhek valóban repülnek.
Köszönetnyilvánítás
A szerzők tiszteletteljes köszönetüket fejezik ki dr. Móczár Lászlónak, akinek kezdeményezése és támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg, hogy a 2014-es év rovara a földi poszméh legyen.
Felhasznált irodalmi források
Gauld I., Bolton B. (eds.) 1988. The Hymenoptera. British Museum (Natural History), Oxford University Press, Oxford
Goulson D. 2010. Bumblebees: behaviour, ecology, and conservation. Oxford University Press, Oxford
Móczár L. (ed.) 1969. Állathatározó II. Tankönyvkiadó, Budapest
Móczár L. 1987. Rovarbölcsők. Gondolat Kiadó, Budapest
Móczár M. 1957. Méhfélék Apidae. Magyarország állatvilága (Fauna Hungariae) 13, 13. Akadémiai Kiadó, Budapest
New T.R. 2012. Hymenoptera and Conservation. Wiley-Blackwell.
Sárospataki M., Novák J., Molnár V. 2004. Hazai poszméhfajok (Bombus spp.) veszélyeztetettsége és védelmük szükségessége. Természetvédelmi Közlemények 11: 299–307.
Wikipedia: 'Bumblebee'. http://en.wikipedia.org/wiki/Bumblebee
2013

A citromlepke gyakori, feltűnő rovarunk, amely különösen tavasszal, a színek nélküli erdőszéleken, tisztásokon gyönyörködteti reptével a természetjáró embereket.
Bár a „gazdaságilag közömbös” fajok közé tartozik, jelentőségét nem szabad alábecsülni. A természetes élőközösségekben zajló energia- és anyagáramlás elemeként részt vesz a tápanyag körforgásában, számos virágos növény beporzását végzi, és táplálékul szolgál más állatok számára.
A citromlepkét a 100/2012.(IX.28.)VM rendelet védetté nyilvánította, természetvédelmi értéke 5000 Ft. A faj védelme megoldottnak tekinthető a védett természeti területeken, nemzeti parkokban, ahol tápnövényeinek fennmaradása is biztosított és a lepkék által táplálkozás céljából látogatott virágos rétek is megtalálhatók.
A lepke alaktani jellemzése
A citromlepke meglehetősen egyöntetű, nem túl változékony faj. A hímek szárnyainak színe élénksárga, fonákja túlnyomóan almazöld, a nőstényé zöldessárga, illetve halvány krémszínű. Az elülső szárny felső szegélyének hossza 26–30 mm, a szárnyak fesztávolsága 52–60 mm. Az elülső szárny tőtere széles, és a szárny csaknem négyszögletes alakú. A hátulsó szárny inkább megnyúlt tojásdad, de a hátsó élének ívét megszakító, hegyes „csücsök” miatt ugyancsak szögletes. Mindegyik szárnyon apró narancssárga sejtvégi folt díszlik. A szárnyak fonákán az erek kidomborodnak, az erek végződésein és a szárnyak élén finom barna pettyek láthatók. Csápjai vörösek, csápbunkója erős, fokozatosan vastagodó. A lábak halványzöldek. A testet dús, selymes fényű, halványzöldes szőrözet borítja. A hímek szárnya ultraibolya fényben jellegzetes rajzolatot mutat, ami alapján a rokon fajok könnyedén elkülöníthetők egymástól.Rendszertani helye, elnevezése
A citromlepke a fehérlepkefélék (Pieridae) családjába, azon belül a citromlepkék (Gonepteryx) genuszába tartozik. A genusz 10 faja Európában és a mérsékelt égövi Ázsiában honos, melyből két faj Észak-Afrikában is előfordul.Tudományos neve Gonepteryx rhamni (Linnaeus, 1758). A Gonepteryx név a genuszba sorolt fajok szögletes szárnyaira utal. A névalak egy elírás következtében gyökeresedhetett meg a szakirodalomban, hiszen a szótő erdeti írásmódja gonos, ami görögül térdet, míg a pteron szó szárnyat jelent; összeolvasva „térdesszárnyú lepke”. A régi irodalmi forrásokban ezért találkozni a Gonopteryx, Goniopteryx nevekkel is. A fajnév a tápnövényét jelentő bengefajok (Rhamnus) nevéből származik.
Napjainkban magyar nyelvterületen szinte kizárólag a citromlepke megnevezést használjuk, bár ismeretes a „sárga bengepillangó” név is, amely szintén a bengefajokra utal. Régi magyar nevében („bengei rőtcsáp”) is felbukkan a tápnövény neve, míg az utótagot a citrom-lepkék csápjának vörös színe ihlette.
A citromlepke név nemcsak hazánkban használatos: „tükörfordítását” megtaláljuk számos európai nyelvben, így a svédben, finnben, lengyelben, németben (Zitronenfalter), franciában (citron), spanyolban (limonera) és az oroszban (limonnica). Angliában ugyanakkor a Brimstone (= kénkő) nevet kapta.
Az angolszász nyelvterületen számosan gondolják úgy, hogy az angol pillangó (butterfly) szó az óangol „Buttorfleoge” – jelenkori alakjában „butter-coloured fly” – azaz a „vajszínű repülő rovar” kifejezésből ered, amely a citromlepke sárgás színére utal. Ez a feltételezés a korai természetvizsgálók névadását tükrözheti.
Földrajzi elterjedése, élőhelyei

A citromlepke Európa száraz és nyirkos erdeiben, sziklás erdeiben, bokor-, liget- és láper-deiben is gyakori, de mivel jól repül és kóborló természetű, ligetekben, réteken, fenyéreken, kertekben, városok zöldövezeteiben is találkozhatunk vele. A hegységekben 2000 méterig felhatol.
Hazánkban mindenfelé előfordul, noha az utóbbi évtizedekben kissé megritkult. Ebben talán az is közrejátszik, hogy az utakat, kerteket szegélyező bozótosokat sok helyütt kiirtották, és idegen fajokkal telepítették be.
A hernyó tápnövénye a varjútövis benge (Rhamnus catharticus), a sziklai benge (Rhamnus saxatilis) és a kutyabenge (Frangula alnus). A Brit-szigeteken, a savanyú talajon a kutyabengét, míg bázikus talajon a varjútövis bengét részesíti előnyben a faj.
Életmódja és fejlődési alakjainak jellemzése

Ha a lepke „túl korán ébred”, és még nem talál táplálékot, az előző évben felhalmozott tartalékaiból fedezi energiaszükségletét. A kora tavasszal nyíló virágok jelentik első táplálékforrását: kankalinfajokon (Primula), az indás ínfűn (Ajuga reptans), az orvosi tüdőfűn (Pulmonaria officinalis) vagy a pongyola pitypangon (Taraxacum officinale) találkozhatunk a citromlepkével. Bizonyított, hogy a virágokból érkező illatanyagok segítik a lepkéket a táplálékforrás megtalálásában. Gyakorta pihennek úgy, hogy szárnyaikat megfelelő szögben a nap felé fordítva igyekeznek begyűjteni a gyenge tavaszi napsütés melegét. Szárnyaikra ilyenkor zengőlegyek és szúnyogok is letelepedhetnek.
A hímek jelennek meg először, és erdőszéleken, nyiladékokban, tisztások mentén, a nőstények után kutatva, szorgalmasan járőröznek. Udvarlási viselkedésük különösen látványos. A nászrepülés a melegebb tavaszi napok napsütötte reggelein kezdődik. A nőstények feltehetően már pár percen belül párosodhatnak, mihelyt a telelés után szárnyra kapnak. Ha egy hím olyan nőstényhez közelít, amelyik már párzott, az azonnal leül a földre vagy egy növényre, szárnyait lefelé tartja, potrohát pedig felemeli, jelezve, hogy már kopulált. (A nappali lepkék nős-tényei általában csak egyetlen alkalommal párzanak.) A hím azonban gyakran rámászik a nőstény szárnyaira, és azon járkál, de a mereven felfelé tartott potroh megakadályozza a párosodást. Akár perceken keresztül is próbálkozhat, a nőstény pedig megpróbál szárnyra kapni, és a növényzet sűrűjében keres menedéket nem kívánt udvarlója elől. Meglepő módon, a kitartó hím néha mégis kopulálhat az egyszer már párosodott nősténnyel.
A nőstény más módszert is választhat: hirtelen akár 10–20 méteres magasságba is felrepülhet, ahová a hím megpróbálja követi. Megesik, hogy el is tűnnek a megfigyelő szeme elől. Repülés közben gyakran szétválnak, és külön-külön landolnak, majd pár perc múlva a hím újabb közeledésére megismétlik a mutatványt.
A citromlepke esetében feltételezik, hogy a nőstény riasztó hatású feromont is kibocsáthat, mert a már párzott nőstény potrohi mirigyei kitüremkednek a hím közeledtekor.
Ha a nőstény elfogadja a hím udvarlását, akkor a közeli bozótosban vagy az aljnövényzetben leül egy levélre, és szárnyait összezárja. Ekkor a hím megközelítheti, majd potrohukkal egymás felé fordulnak és párzanak. A hím a potrohának végén lévő, fogásra alkalmas kacsszerű nyúlvánnyal tartja szorosan a nőstényt. A hidegebb tavaszi napokon megtörténhet, hogy a pár ebben a pozitúrában akár napokig is együtt marad. A szakirodalom olyan esetet is feljegyez, amikor egy pár 17 napot töltött kopulában, mielőtt szétváltak volna.
A nőstény a tojásrakás helyét illetően igen válogatós. Még olyan foltokban is, ahol tápnövénye bőségesen tenyészik, csak hosszas keresgélés után rakja le tojásait a megfelelőnek ítélt helyre.
A citromlepke tojása leginkább kihegyesedő kuglibábura hasonlít. A tojásrakás időpontjától függően a nőstény tojásait a rügypikkelyekre, a kibomlott rügyekre vagy a fiatal levelekre egyesével rakja, függetlenül attól, hogy a rügy vagy a levél milyen magasságban helyezkedik el a növényen. Gyakorta előfordul, hogy ugyanazon a levélen több tojást is találunk, de ezeket vagy különböző nőstények rakták, vagy ugyanazon lepke, de eltérő időben. A frissen lerakott tojás halványzöld színű, majd az embrió fejlődésével sárgás, később szürkés árnyalatú lesz. Az embrionális fejlődés a hőmérséklettől függően egy-két hétig tart.
A tojásból kikelő piciny hernyó először a fonákon rág apró lyukakat, majd átmászik a levél színére, és hamarosan élénk táplálkozásba kezd. Színe egész fejlődése alatt zöldes, felületét feketés, rövid serték borítják. Bár színezete kiválóan elrejti, mégis könnyű észrevenni, mert a levél szélétől induló rágása elárulja jelenlétét. Főleg énekesmadarak és darazsak, esetenként rablópoloskák vadásznak rá. A lárva fejlődése általában egy hónapig tart, ez alatt négyszer vedlik, tehát öt fejlődési stádiumot tudunk megkülönböztetni. Amikor a hernyó pihen, jellegzetes tartást vesz fel: testének egyik felét eltartja a levéltől. Érdekes, hogy a kifejlett hernyó tápnövényétől távolabb bábozódik be. Előbb a hátulsó végét odaragasztja egy levél fonákához vagy a növény szárához, utána pedig finom selyemszállal is rögzíti magát. Előbb mozdulatlan előbábbá alakul, majd levetve a lárvabőrt, megjelenik a jellegzetes alakú, görbülő levélre hasonlító báb.
A bábállapot általában két hétig tart. A lepke kibújása előtt az áttetsző bábingen keresztül jól kivehető az elülső szárny közepén lévő narancssárga petty. A kelés általában reggel történik, a szárnyak 20–30 perc alatt száradnak meg.
A frissen kelt imágóval június végétől szeptemberig találkozhatunk. Többnyire egyedül repül, és ideje legnagyobb részét táplálkozással tölti. A nektárban gazdag, lilás színű virágokat keresi fel, így gyakorta látni bogáncsfajok (Carduus) vagy a mezei varfű (Knautia arvensis) virágzatán, ahol összecsukott szárnyakkal szívogat. Hosszúra nyúlt pödörnyelvével képes mácsonyafajok (Dipsacus) virágaiból is táplálkozni, amely táplálékforrás más nappali lepkék számára elérhetetlen.
A citromlepkét külső megjelenése kiválóan elrejti a levelek között. A szárnyait összezárva tartó lepke falevelet utánoz: mind színezete, mind a kidomborodó szárnyerezet hozzájárul kiváló rejtőzködő képességéhez.
A legforróbb nyári napokat a lepkék faodvakban, sziklahasadékokban, pincékben rejtőzködve töltik, majd a nyárutó enyhébb napjain ismét táplálkoznak. Az ősz közeledtével telelőhelyükre vonulnak, legtöbbször a közönséges borostyán (Hedera helix) vagy a hamvas szeder (Rubus caesius) egymásra boruló levelei között találnak menedéket. A tél folyamán, a fatörzseken leginkább két-három méter magasságban találhatók, ahol a borostyán vastagon borítja a kérget. Gyakran azonban teljesen szabadon, a bokrok ágain kapaszkodva, dermedt állapotban várják a tavaszt.
Viszonylag kevés nappali lepke telel imágó alakban, és különösen kevés azok száma, amelyek nem keresnek védettebb helyet a téli hidegek elviselésére. A citromlepke ezek egyike. Testében ősszel mélyreható biokémiai változások zajlanak, amelyek lehetővé teszi számára, hogy testfolyadéka úgy fagyjon meg, hogy károsodás nélkül átvészelje a fagypont alatti hőmérsékletet is. Életmódjának sajátosságaiból következik, hogy életének jelentős részét – ellentétben más lepkefajokkal – imágó alakban tölti. A citromlepke az egyik leghosszabb életű lepkénk, a szerencsésebb egyedek akár 10 hónapig is élhetnek.
Bár már kora tavasszal felbukkan, repülési csúcsa április-májusra esik. A másik csúcsot augusztusban figyelhetjük meg, amikor az új nemzedék imágói tömegesen jelennek meg. Ritkán az is előfordul, hogy egyidejűleg találunk áttelelt, már láthatóan tépett-kopott, „lerepült” példányokat az új nemzedék frissen kelt lepkéivel együtt.
A nappali lepkék többsége szigorúan ragaszkodik élőhelyének kisebb foltjaihoz, ezért elterjedésük foltszerű. Ezzel ellentétben a citromlepke az elterjedési területén különféle élőhelyeken is szaporodhat. Ráadásul nagyon mozgékony, egy-egy példány akár több kilométerre is elkóborolhat attól a helytől, ahol a bábból kikelt, és ez lehetőséget ad arra, hogy más élőhelyeken kikelt lepkékkel párosodjon. Ez a magatartásforma hozzájárul a fajon belüli genetikai sokféleség fenntartásához, és a populációk nagyfokú alkalmazkodó képességéhez. Ennek egyik következménye, hogy a citromlepke állománynagysága viszonylag stabil, az egyedszámban nincsenek nagyarányú változások egyik évről a másikra.
A citromlepkéhez kapcsolódó kultúrtörténeti emlékek
A citromlepkével kapcsolatos legtöbb hiedelem a korai megjelenésével kapcsolatos. A néphit úgy tartja, ha korán jelenik meg – akkor korai lesz a tavasz is. Egy másik hiedelem szerint a Szent György napján, április 24-én fogott lepke szerencsét hoz az egész évre. A lepkét a pénztárcában őrzik az év folyamán, és úgy tartják, hogy tulajdonosának pénzt fial. Hogy miért pont a citromlepke? Ebben vélhetően az is közrejátszik, hogy a tavasszal repülő fajok közül a citromlepkét a legkönnyebb elkapni, és sárga színe talán az aranyra emlékeztette elődeinket. A vásárra hajtott marhák és lovak fülébe is citromlepkét tettek, abban bízva, hogy az állatot olyan gyorsan el tudják majd adni, ahogyan a lepke ellibben.Nagyanyáink úgy vélték, ha sárga lepkét látnak először tavasszal, az betegséget vagy halált jelent a családban, de ha piros színűt, az egészséget hoz.
Egy tudományos turpisság: a Charlton-citromlepke
Az egyik legrégebbi ismert tudományos csalás 1702-ből származik. William Charlton (1642–1702) angol lepkegyűjtő közvetlenül a halála előtt egy lepkepéldányt küldött a neves londoni rovarász, James Petiver részére. Petiver egészen lázba jött az addig még nem látott lepkétől. Így írt: „A lepke hasonlított ugyan az Angliában is gyakori citromlepkére, de az elülső szárnyakon fekete pettyek, míg a hátulsókon kékes, félhold alakú foltok vannak. Ez az egyetlen példány, amit ismerek.” 1763-ban maga Carl Linné is megtekintette a példányt, és új fajnak minősítette, amelynek a Papilio ecclipsis nevet adta. Szerepeltette is híres rendszertani munkája, a Systema Naturae 1767-ben megjelent 12. kiadásában.Harminc évvel később, 1793-ban azonban kiderült a turpisság. Johan Christian Fabricius dán entomológus tüzetesen megvizsgálta a példányt, és megállapította, hogy a fekete foltokat utólag festették a szárnyakra, a lepke amúgy egy közönséges citromlepke.
A példányt a British Múzeum különlegesség-gyűjteményében (National Curiosities, British Museum) helyezték el. Amikor E. W. Gray, a gyűjtemény kurátora megtudta az igazságot, úgy hírlik, olyan dühbe gurult, hogy „felháborodva darabokra zúzta a példányt”. Később William Jones lepidopterológus két másolatot készített az egykori leírás alapján, amelyet Charlton-citromlepke név alatt őriznek ma is.
Az viszont már sosem derül ki, hogy Charlton azért követte-e el a csalást, hogy nevét egy új faj felfedezőjeként megörökítsék, vagy csak meg akarta tréfálni a tudományos világot.
Mit tehetünk a citromlepkéért?
A citromlepke védett fajunk, ezért tilos magát a lepkét vagy fejlődési alakjait elpusztítani, begyűjteni és gyűjteménybe helyezni, vagy kereskedni velük.Bár hazai állománya viszonylag stabilnak mondható, az elmúlt évtizedekben csökkenés volt észlelhető. Ezért feltehetően az a hibás gyakorlat is felelős, amely felszámolta az erdőszéli, út menti bozótosokat, a gyomfának számító cserjéket kitisztította az erdőkből, illetve a kiskertek természetes növényfajai helyett tájidegen fajokat telepített. Ezért terület- vagy kertrendezéskor figyeljünk arra, hogy például sövénynek őshonos növényfajokat is telepítsünk, amelyek ugyanolyan attraktívak, ugyanakkor számos lepke (és egyéb állatfaj) élőhelyét és táplálékát is biztosítják.
Az erdők, legelőerdők, fásítások „tisztítása” során kíméljük meg a védett állatfajok tápnövény állományait.
Kiskertekben csak nagyon körültekintően, és a legszükségesebb mértékben használjunk növényvédő szereket.
Köszönetnyilvánítás
A szerző köszönetét fejezi ki Simonyi Sándornak, Szabóky Csabának, Szentkirályi Ferencnek és Merkl Ottónak értékes tanácsaikért, adataikért, valamint a fényképek szerzőinek, hogy képeiket közlésre átengedték.Felhasznált irodalom
Andersson S. (2003): Antennal responses to floral scents in the butterflies Inachis io, Aglais urticae (Nymphalidae), and Gonepteryx rhamni (Pieridae). – Chemoecology 13: 13–20.Bálint Zs. (1996): A Kárpát medence nappali lepkéi 1. Pillangófélék, fehérlepkefélék, boglár-kalepke-félék, mozaiklepke-félék. – Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Budapest, 183 pp., 12 tábla.
Bibby T. (1983): Oviposition by the brimstone butterfly, Gonepteryx rhamni (L.), Lepidoptera: Pieridae) in Monk’s Wood, Cambridgeshire in 1982. – Entomologists’ Gazette 34: 229–234.
Carter D. (1982): Butterflies and Moths in Britain and Europe. – Pan Books Ltd., London, 192 pp.
Gozmány L. (1968): Nappali lepkék – Diurna. – Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae), XVI. kötet, Lepidoptera. Akadémiai Kiadó, Budapest, 204 pp.
Lederer G. (1938): Zur Fortpflanzungsbiologie (Paarung) der Gonepteryx-Arten (Lepidoptera). – Proceedings of the 7th International Congress of Entomology (Berlin) 2: 808–813.
Scott J. A. (1973): Mating of Butterflies. – Journal of Research on the Lepidoptera 11(2): 99–127.

1. ábra. A citromlepke (Gonepteryx rhamni) hímje oldott ásványi anyagokat szívogat (Fotó: Sáfián Szabolcs)


3. ábra. A citromlepke hazánkban is honos alfajának (Gonepteryx rhamni rhamni) hímje (Fotó: Ronkay Gábor)

4. ábra. A citromlepke hazánkban is honos alfajának (Gonepteryx rhamni rhamni) nősténye (Fotó: Ronkay Gábor)

5. ábra. A Kleopátra-lepke (Gonepteryx cleopatra) Horvátországban gyűjtött hímje (Fotó: Ronkay Gábor)

6. ábra. A Kleopátra-lepke (Gonepteryx cleopatra) Görögországban gyűjtött nősténye (Fotó: Ronkay Gábor)

7. ábra. A Gonepteryx farinosa Görögországban gyűjtött hímje (Fotó: Ronkay Gábor)

8. ábra. A Gonepteryx farinosa Törökországban gyűjtött nősténye (Fotó: Ronkay Gábor)

9. ábra. A már megtermékenyített nőstény citromlepke jellegzetes testtartással utasítja el a hím udvarlását (Fotó: Petrányi Gergely
2012
A
2012.
év
rovarát a Társaság szokott
helyén, a Budapesti Corvinus Egyetem
Kertészettudományi Kar "E"
épület E/2 termében (Budapest XI.,
Ménesi út 43-45.) mutatjuk be, a 2012.
január 20-án 16.00 órakor kezdődő
előadóülésen. Vig Károly
Puskás Gellért elnök titkár
Az
év
rovara 2012: Az imádkozó
sáska, vagy ájtatos manó
Közismert rovar, ennek ellenére az emberek
többsége valószínűleg nem,
vagy csak ritkán látta élőben ezt a
fajt, pedig még terráriumban is
tartják őt és rokonait a lelkes
természetbúvárok. Kifejletten a
legnagyobb termetű ragadozó rovaraink
közé tartozik,
testhosszúságban jóformán
csak a fűrészlábú szöcske
(Saga pedo) múlja felül.
Nagy termete, egyértelmű felismerhetősége miatt a
természetmegfigyelés kiváló
alanya; nyilván ez is szerephez jutott akkor, amikor a
Vadonleső önkéntes programban szereplő
fajként kiválasztották (www.vadonleso.hu)
![]() |
1. ábra. Imádkozó sáska (Az állatok magyar neveit illető szabályzat szerint a név helyesen imádkozósáska volna, egy szóban, de a faj neve két szóként vált honossá a magyar nyelvben. ) fejlett nősténye - jellegzetes figyelő, zsákmányra várakozó testtartásban. |
Tudományos neve:
Imádkozó sáska (Mantis
religiosa Linné,
1758).
A név jelentése: mantis (görög)
= próféta, jós; religiosa (latin) =
vallásos. A vallásos jelző arra a
lábtartásra utal, amely emlékeztet az
imádkozó emberek összekulcsolt kezeire.
A latin név után a leíró
zoológus neve és a leírás
évszáma áll.
Egyéb magyar
nevei:
Néhány
további magyar neve is ismeretes, valamennyi
hasonló
jelentéskörbe tartozik. Gozmány
László
Hétnyelvű állatszótára
szerint:
fogólábú sáska,
ájtatos
sáska, ájtatos manó, táltos
manó,
táltos sáska, buzgó manó.
Frivaldszky
János (1867)
monográfiájában
„ájtatos táltor”
néven szerepel.
Külalakja:
Kifejlett állapotban mind a hím, mind a
nőstény szárnyas. A nőstény
6–7 cm hosszú, zömökebb,
nagyobb; potroha a párosodás után
egy-két héttel megduzzad a benne fejlődő
tojásoktól; a hím mindig
karcsú, 4–5 cm hosszú.
Különböző színű egyedekkel
találkozhatunk.
Többségük
zöld, de vannak szürke,
szürkésbarna, sőt –
ritkán – okkersárga
példányok is,
jórészt megfelelően környezetük
általános színezetének.
Egyelőre nem
ismerjük a jelentőségét annak a
jól
látható fekete, vagy feketén
keretezett
fehér foltnak, ami a fogóláb belső
tövén található.
![]() |
2-3. ábra. Barna színezető egyedek, beolvadnak a környezetükbe. |
Az
imádkozó sáska teste
megnyúlt,
többször hosszabb a
szélességénél.
Mozgékony feje
viszonylag kicsiny, háromszög alakú;
háromszög két
csúcsát a nagy
összetett szemek, az alul lévő harmadik
csúcsát az erőteljes szájszervek
adják. Az
egyetlen rovar Magyarországon, amely képes
elfordítani a fejét annyira, mintha a
válla felett
hátranézne! Előtora megnyúlt, mintha a
nyaka
volna. Két oldalán hosszában
éles perem fut
végig, élén vékony
elegáns
fehér színezéssel, ami a
szárnyakon
folytatódik. A következő két
torszelvényről
két pár szárny ered,
az elülső pár vastagabb, bőrnemű, és
teljesen befedi a hártyás, nyugalmi helyzetben
legyezőszerűen összehajtogatott
hátulsót. A potroh is megnyúlt, a
nőstényé nyár
végére a fejlett petéktől duzzadt.
Két
hátulsó pár lába
hosszú, erős
járóláb. (Bár fajunkat
imádkozó sáskának
hívják,
abban is különbözik az igazi
sáskáktól, hogy
hátulsó lába
nem ugróláb.) Elülső lába a
rend nevét
(fogólábúak rendje) is adó
fogóláb, jóformán csak ez a
láb
árulkodik a rovarunk ragadozó
természetéről. A csípő, ami a
legtöbb
rovarnál egészen rövid, nála
megnyúlt,
ehhez hosszú, vastag comb, és ahhoz
hosszú,
bicskapengeszerűen visszahajtható
lábszár
csatlakozik. Mindkettőn erős, hegyes tüskék vannak.
Jaj
annak a rovarnak, amely ezek közé kerül!
A nőstény a tojásait habszerű, hamar
megszilárduló anyagba ágyazva
növények száraira, kövek,
fakéreg alá, meleg, de közvetlen
napfénytől védett helyekre ősszel rakja le. A
hüvelykujjunk utolsó percének megfelelő
mérető (3–4 cm-es), megszáradva
barnás színű kokon a mechanikai
védelem mellett hőszigetelésül is
szolgál.
A tavasz végén, nyár elején
kikelő lárvák testalkata hasonló a
kifejlett rovaréhoz, csupán szárnyaik
és ivarszerveik nincsenek. Kifejléssel (vagyis
bábállapot nélkül) fejlődnek,
többször (6–7 alkalommal) vedlenek,
jelentős méretnövekedés mellett
fokozatosan egyre inkább hasonlítanak az
imágó állapothoz.
Hasonló fajok:
Hazánkban
a rendnek csak egyetlen faja él. Tőlünk
dél
felé haladva egyre több fajjal
találkozunk.
Dél-Romániában már
két
további imádkozó sáska faj
is él:
egy az ájtatos manónál
lényegesen kisebb,
barna színű, főleg Dobrudzsában élő Ameles-faj,
valamint a
Bánság környékén
előforduló, az
ájtatos manóhoz hasonlóan nagytermetű,
de
csúcsosabb fejő Empusa-faj.
Rokonsága:
Az
imádkozó sáska a rovarok több
mint 1,4
millió fajt számláló
osztályán belül a mintegy 2000 fajt
magába
foglaló fogólábúak
(Mantodea)
rendjébe tartozik. Hangsúlyozni kell, hogy ez a
csoport
nincs közeli rokonságban a valósi
sáskákkal, annál inkább a
csótányokkal. A renden belül az
imádkozó sáskák
családjának
(Mantidae) tagja. Ez a család a rend legnagyobb
fajszámú családja. A fajok
zömmel a
trópusi és szubtrópusi
területeken
élnek. Észak-Amerikában az őshonos
fajok mellett
elterjedt a mi imádkozó
sáskánk is, mivel
kártevők ellen betelepítették. A Mantis
nemzetségben 25 fajt ismerünk.
A fogólábúak (Mantodea)
rendjébe hasonló
testfelépítésű rovarok tartoznak,
mégis igen változatos formákkal,
színekkel, mintázatokkal
találkozhatunk. Vannak színpompás,
virágot utánzó fajok (ilyen a
híres afrikai ördögsáska is),
vannak szemfolttal ellátott szárnyú
fajok, és vannak, amelyek elszáradt
levélre, növényi maradványra
hasonlítanak. Ezek a jellegzetességek egyfelől a
támadóikkal szemben védenek,
másfelől a leendő áldozataik elől való
rejtőzködést szolgálják.
Életmódja:
Száraz, füves területeken, déli
kitettségű domboldalakon,
gyümölcsösökben,
kaszálókon, kertekben is előfordul. Az
aljnövényzet középső
és felső részében, esetleg magas
kórókra is felmászva
vadászik.
A
kokonba zárt tojások telelnek át, majd
május-júniusban kelnek ki. A
lárvák eleinte
– kicsiny termetüknek megfelelően –
egészen
apró rovarokat fogyasztanak, de kifejlődve kisebb
gyíkokat is elkapnak, sőt, apró madarakkal is
próbálkoznak. A zsákmányt
lassú,
imbolygó járással
közelítik meg, vagy
lesben állva kapják el. Az
imádkozó
sáska a fogólábának gyors
mozdulatával ragadja meg a prédát,
és
haladéktalanul elkezdi fogyasztani. Eközben az
áldozat gyakran még egy darabig él,
ahogy a
kevésbé
életfontosságú
testrészei sorra tűnnek el a mohó
rágók
között. Éhező
állatoknál elvétve
előfordul, hogy fajtársukat is ragadozzák
(kannibalizmus).
![]() |
4-5. ábra. Imádkozó sáska szöcskét illetve lepkét zsákmányolt |
Párzáskor
a hím a nőstény hátára
mászik,
fogólábaival a szárnyak töve
táján kapaszkodik meg. Előfordul (egyes
források
szerint a párzások egyharmadában is),
hogy a
nőstény a párzás közben vagy
végén leharapja a hím
fejét,
párzás után pedig elfogyasztja
egész
testét. Az emberi szemmel rémisztőnek tőnő
jelenségnek könnyen
magyarázható
biológiai „haszna” van. A
párzás alatt
a nősténybe jutó hímivarsejtek
elvégzik a
megtermékenyítést, és ettől
a
pillanattól kezdve a hím teste már
„csak”
zsákmányként szolgálhat.
A nősténynek egyenesen kapóra jön a
„szerelmetes” hím helybeni
elfogyasztása,
mert a viszonylag nagyméretű tojáskokon
kifejlesztéséhez nagy tömegű
fehérjére
van szüksége.
Ha megzavarják az imádkozó
sáskát, lassan odébb
mászik, esetleg –
különösen a könnyebb hím
– lomhán felrepül. Előfordul, hogy
szembefordul támadójával,
felegyenesedik, mindkét
fogólábát magasra emeli és
széttárja, így sokkal nagyobbnak
tűnik, mint amekkora valójában. Ilyenkor
láthatóvá válnak a
csípő belső oldalán elhelyezkedő fekete,
néha fehér közepű szemfoltok is.
Megriasztva néha szárnyait kiterjeszti, ezek
szélét potrohához
dörzsölve hersegő-sziszegő –
némileg riasztó – hangot ad.
Egyébként kézbe vehetjük,
mert fogólábával nem képes
sebet ejteni a felnőttek bőrén, bár a
tüskés fogólábak
érezhetően szurkálnak.
Óvatosan bánjunk vele, hiszen védett
rovarral van dolgunk.
Élőhelye,
elterjedése:
Melegkedvelő rovar, nálunk a természetes
és természetközeli száraz,
napos lejtőkön a leggyakoribb, de
szórványosan legelőkön,
réteken, kaszálókon,
gyümölcsösökben,
városszéli parlagokon is feltűnik egy-egy
példánya. Az erdőt viszont kerüli,
és vizenyős-mocsaras élőhelyekre is csak
elvétve kerül.
Eredetileg
óvilági faj, Eurázsia és
Afrika jelentős
részén elterjedt. A melegebb
régiókban a
tengerszinttől 1800 méteres magasságig
megtalálható. Németország
és
Lengyelország déli részein csak
szórványos; a
Kárpát-medencében
és délebbre már gyakoribb.
Részben
betelepítve Ausztráliában,
Észak-Amerikában és
Ázsiában is
megtalálható. Északibb
országokból
hozzánk érkező
természetbarátok mohó
örömmel lesik, ha a szemük elé
kerül, mert
hazájukban nem fordul elő.
Védelem:
Bár természetes élőhelyein viszonylag
gyakori, több országban, így
nálunk is törvényes védelem
alatt áll, eszmei értéke 2000 forint.
Vitathatatlan, hogy a védettségnek és
a védelemnek Németországban,
Ausztriában, Lengyelországban nagyobb
jelentősége van, mivel tőlünk északabbra
az imádkozó sáska jóval
ritkább és kisebb területekre
korlátozottan él, mint nálunk.
Mit tehetünk az
imádkozó
sáskákért?
Amellett, hogy törvény védi, fontos,
hogy vigyázzunk is rájuk,
segítsük szaporodásukat,
életben maradásukat. Ha nem gátoljuk a
faj megélhetését, máris
tettünk valamit. Kertünkben ne használjunk
rovarölőszereket, ha nem muszáj! A
permetezéssel nemcsak a káros rovarokat, hanem
azok természetes ellenségeit is
elpusztítjuk. A kárt okozó fajok
általában hamarabb szaporodnak el
ismét, de mivel nincs még kellő
számban rovarfogyasztó, amely
hatékonyan gyéríthetné
őket, megint szükséges lesz permetezni.
Ne
nyírjunk „fogkefeszerű” gyepet a kert
teljes
területén, hagyjunk foltokat, zugokat, ahol a
természetes növényzet megmaradhat. Itt
szépséges vadvirágokban is
gyönyörködhetünk majd,
és a
természetes sokféleség
észrevétlenül
visszaköltözik
hozzánk. Ezzel az imádkozó
sáskának
is élőhelyet biztosíthatunk.
Ha
bárhol imádkozó
sáskát
találunk, vegyük óvatosan a
tenyerünkre,
nézzük jól meg, és mutassuk
meg a velünk
lévőknek, bátorítva őket, hogy ne
féljenek
tőle. Különösen fontos ez akkor, ha
gyermekünkkel,
unokánkkal vagyunk együtt, hiszen a
természetnek egy
egészen különleges tagját
figyelhetjük
meg. Így tudatosíthatjuk azt is, hogy
attól, hogy
egy rovar nagy testű, még nem okoz bajt; hogy egy
falánk
ragadozó állatnak természetes szerepe,
jelentősége van az
életközösségekben,
és hogy vannak rovarok, amelyeket a
törvény
véd, mert nagyon
fontosak a Föld és az emberek
számára.
Ha
valaki Magyarországon imádkozó
sáskát talál, jól teszi, ha
bejelenti az
adatot a Vadonleső honlapon (www.vadonleso.hu).
A fajok védelmét szolgálja, ha
elterjedésükről,
életmódjukról
minél többet tudunk.
Jelentősége:
Az imádkozó sáska
egyedszáma túl kicsi ahhoz, hogy
érezhető gazdasági jelentősége legyen.
Azért érdemes tudni róla, hogy ha
saját kertünkben, vagy másutt fogyasztja
a haszonnövényeinket
dézsmáló káros rovarokat,
ezzel némi hasznot hajt.
Felépítése,
viselkedésmódja régóta
magára vonta az emberek figyelmét.
Számos tudományos és
népszerű tanulmány foglalkozik
életmódjával. Néha
grafikusok és festők művein is megjelenik. Annál
gyakrabban fényképezik még
nem-rovarászok is különleges
megjelenése miatt.
Fotótémának is
hálás, mert nyugodtan megáll,
akár percekig is mozdulatlanul
„pózol”.
Az
imádkozó sáska a
kultúránkban:
A tudományos névből
származtatható magyar névhez
hasonlóan több európai nyelvben van
hasonló jelentésű neve:
németül Gottesanbeterin, Seher (látnok),
Prophet (próféta). Angolul European praying
mantis, franciául mante religieuse, spanyolul mantis
religiosa, mantis rezador, Santa Teresa, louva Dios, resadora,
predicador, olaszul mantide religiosa, portugálul Louva
deus, románul călugăriŃa, szlovákul modlivka
zelená, csehül kudlanka
nábožná, lengyelül modliszka zwyczajna.
A
jellegzetes
„kéztartásán”
túl,
talán mert felegyenesedett
testtartású, mint mi
magunk, vagy mert összetett szemeiben gyakran figyelhető meg
sötét vagy fekete pont – mintha pupilla
lenne
és ettől mintha ránk pillantana – az
imádkozó sáska nagyon is emberinek
tűnhet.
Máskor szemein megcsillan a napfény vagy a vaku
fénye, hasonló látványt
nyújt a
szemüveg lencséin tükröződő
fény. Nem
véletlenül kapta tehát emberi
cselekedetre
utaló nevét.
Precíz
zsákmányszerző viselkedése, ahogyan
szinte
száz százalékos
biztonsággal kapja el a
közelébe kerülő rovarokat, vezethetett
oda, hogy
többféle termék
márkája Mantis.
Ruhaneműk, bizarr kések, kertészeti
szerszámok
viselik a nevét, sőt – és ez
már a
rovarpusztító teljesítmény
egyértelmű dicsérete – egy
számítógépes programokban
hibát
kereső rendszert is Mantisnak neveznek. (Az ilyen hibákat az
angolban bug-nak, poloskának hívják.)
Az
imádkozás vagy a prófécia
ihlette azt a
bibliatársaságot, amely magát
Mantis-nak nevezte
el.
Bizarr feje többféle rémfilmben
megjelent, robotokat formáltak alakjára. Egy
1957-ben készült horrofilmben (A halálos
Mantis) az Antarktisz jegéből kiolvadt ősi
imádkozó sáska támadja meg
az embereket és dacol a hadsereggel.
![]() |
6. ábra. Imádkozó sáska formájú ceruzadísz |
Sokféle
kultúrában megjelenik, amint egy internetes
portálon olvasható: „Fantasztikusan
„emberi” megjelenésük,
szokásaik
és villámgyors, mozdulatlan
várakozásból indított
támadásaik miatt az
imádkozó
sáskák mindig iszonyatot és
bámulatot
keltettek a szemlélőkben. Néhány
földrészen az ősök úgy
tartották, hogy
az imádkozó sáskákat
azért
teremtették, hogy megmutassák a helyes
imádkozó pózt az
emberiségnek. Igen sok
muzulmán
úgy véli, hogy az imádkozó
sáskák mindig Mekka felé fordulnak,
amikor fölveszik áhítatos
testtartásukat. A pásztorok viszont azt
állítják, hogy a sivatagban az
imádkozó sáska
lábával mindig észak felé
mutat.
Európa
bizonyos részein is mágikus erőt
tulajdonítottak az imádkozó
sáskának. Dél-
Olaszországban ha egy paraszt minden
nyilvánvaló ok nélkül
megbetegedett, azzal magyarázták, hogy
ránézett az imádkozó
sáska. Provence-ban elterjedt az a hiedelem, miszerint az
imádkozó sáskák mellső
lábuk mozdulatával hazafelé
tudják irányítani az elveszett
gyermekeket, ha azok könyörögnek
hozzájuk. Szardíniai hegylakói
úgy vélték, hogy
imádkozó
sáskát megölni – de
még
megérinteni is – balszerencsét hoz.
Kelet népei számára az
imádkozó sáska mindig is a
bátorságot és a
kegyetlenséget jelképezte. Alakja feltűnik mind a
kínai pergamen tekercseken, fametszeteken, mind a
japán szamurájkardok markolatán. A
kung fu egyik testtartása is az
imádkozó sáskáét
utánozza.
A Távol-Keleten ezek a rovarok igen gyakran babusgatott
kedvenceknek számítanak, s nem is nagyon szoktak
megszökni; errefelé dívik viszont az a
szokás is, hogy a kakasviadalokhoz hasonlóan
fogadást kötnek az egymás ellen
élethalálharcot vívó,
bambuszkalitkába zárt
imádkozó sáskára.
Az imádkozó sáska jelen van a
kínai orvosi elméletben és
gyakorlatban is. Már az i. e. V. században sok
betegség gyógyírjának
tartották a vízben főtt
imádkozó sáska-tojást, az
impotenciától egészen a kard
ütötte sebig. A kínai
orvosságos emberek a rovartojás
héját és a levedlett bőrét
írják fel medicinaként.” (http://www.friweb.hu/dark/mano.html).
![]() |
7. ábra. Mantis sziluett |
Források
jegyzéke:
Az
ábrákért Bodor Jánosnak
(1-2. és
4-5. kép), Rajczy Mátyásnak (3.
kép), Somay
Lászlónak
(7. kép) és Vásárhelyi
Tamásnak (6. kép) tartozunk
köszönettel.
Frivaldszky János (1867): A magyarországi
egyenesröpűek magánrajza (Monographia
Orthopterorum Hungariae.) 201 p.+VII tábla, Pest, Eggenberger
Gozmány
László (1979): Európa
állatneveinek
hétnyelvű szótára I–II.
–
Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1171 pp., 1015 pp.
Móczár
László (1969):
Állathatározó
I–II. – Tankönyvkiadó,
Budapest, 722 pp., 758
pp.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Ájtatos
manó
http://en.wikipedia.org/wiki/Mantis
http://en.wikipedia.org/wiki/Mantidae
http://www.friweb.hu/dark/mano.html
http://www.dunanet.hu/mantis/stilus.htm
Markó Bálint: Védendő
férfiak? Az ájtatos manóról
(http://think.transindex.ro/?p=4363)
Ördögh
Máté: Manók a főben - Amit az
imádkozó
sáskákról tudni
érdemes
(http://www.eletestudomany.hu/conten
/aktualis_20080711_manok_a_fubenamit_az_imadkozo_saskakrol_tudni_erdemes)
Összeállította Vásárhelyi Tamás, lektorálta/kiegészítette Nagy Barnabás, Puskás Gellért, Merkl Ottó és Vig Károly.
A hivatalos sajtóanyag letölthető pdf-ben
2011
Az év rovara 2011: A hétpettyes katica Talán a legismertebb hazai rovar, amelynek bemutatása tartogathat mégis meglepetéseket. Tudományos neve: Hétpettye katica (Coccinella septempunctata Linné, 1758).
A név jelentése: Coccus = gömb, coccinella= gömböcske, utal az állatka félgömböt idézı alakjára; septem = hét, punctatus = pettyes, pontozott. A latin név után a leíró zoológus neve és a leírás évszáma áll.
Egyéb nevei: Számos magyar neve ismeretes. A Gozmány-szótár szerint: például hétpettyes böde, bödebogár, katóbogár, kata, katóka, tehénke, Isten-tehene, katalinbogár, katalinka, katinka, fusskata, katica, kóskata, katapila, katicska, bilibáncs. Idegen neveire késıbb térünk ki. Kicsi Sándor András szerint „Érdekessége ennek az állatkának, hogy egyetlen községben is több – semleges és folklórbeli – elnevezése lehetséges… A Felső-Szigetközben Kovács Antal győjtései szerint elnevezései budabácsi, bugabácsi, bödebácsi.”
Külalakja:
Közismert rovar, de azért
érdemes
röviden
jellemezni. Testhossza 5,5-8 mm között
változhat, a
nıstények nagyobbak. Teste szinte
félgömb
alakú, a hasoldal lapos. Feje és
elıháta fekete,
mindkettın 2-2 fehér folt van. A
háromszöglető,
jól felismerhetı pajzsocska fekete. Fedıszárnyai
rendszerint sárgás-vagy
élénkvörösek. A
tövükön 1
fehér folt és közvetlenül
mellette a
középvonalban 1 fekete folt van, utóbbi
a két
fedı egymás melletti elhelyezkedése miatt egy
fekete
pettynek látszik. Ezek mögött
mindkét fedın 3-3
fekete pötty van, ezek együttesen
homokóraszerő
alakban helyezkednek el. A fedők elülsı
részén
lévı fekete festenyzettség is
elmosódó
foltként jelentkezhet. Azaz a
valóságban több
mint 7 folt van az állatka hátán, de a
határozott fekete foltok 7 fekete
pöttyként
jelentkeznek. (Nagyon sok ábrázolás
elfelejtkezik
a fehér foltokról.) Felülete nem
szırös.
Csápja bunkós, a megvastagodó
végbunkó 4 ízbıl áll.
Szemei felülrıl
egészen láthatók. Állkapcsi
tapogatói mélyfeketék.
Lábai rövidek,
feketék.
Petéje
tojásdad,
fehéressárga. A nıstény 20-30-as
csomókban
rakja le ıket levelekre.
Lárvái
nem is
hasonlítanak a kifejlett bogárhoz,
hernyóra
emlékeztetnek. Testük rücskös, a
rücskökön csomóban
álló
tüskékkel, színezetük
szürkés-fekete, az elıtoron és
két
potrohszelvényen oldalt feltőnı sárga foltok
vannak.
Lábaik fejlettek. A báb tojásdad, igen
domború, sárgás színő, a
középvonal mellett kétoldalt
szelvényenként 1-1 fekete folttal, és
egyes
szelvényeken
további fekete foltokkal.
Hasonló fajok: A hazai katicák (több mint 80 faj) közt van, amelyik szırös, és sok fajra jellemzı valamilyen, vagy több, a fenti leírással nem egyezı tulajdonság. A fedıszárnyakon lévı, fent ismertetett piros-fekete mintázat csak erre a fajra jellemzı.
Életmódja:
A
hétpettyes katicabogár gyakorlatilag mindenhol
megtalálható. A kifejlett
példányok
(imágók) telelnek át. Tavasszal
rakják le
petéiket (akár több százat),
amelyek
néhány napon belül kikelnek. Az idős
bogarak
ezután hamarosan elpusztulnak. Lárváik
mozgékonyak, falánk ragadozók,
szükség
(táplálékhiány)
esetén
fajtársaikat is és minden kis rovart
elfogyasztanak, de
leginkább a levéltetvek és pajzstetvek
körében végeznek
pusztítást.
Testméretük gyorsan nı, ezért kitin
burkukat hamar
kinövik, és levedlik.
A külső
hőmérséklettıl és a
rendelkezésükre
álló táplálék
mennyiségétıl függően 10-30 nap alatt
fejlıdnek ki.
Négy vedlés után
bábozódnak be
és 3-17 napot töltenek
bábként. A kikelı
imágók is ragadozók. Évente
több (vagy
csak 2?) nemzedékük is kifejlıdhet. A katicabogarak
védekezésképpen
általában halottnak
tettetik magukat (néha percekig is eltart, amíg
nyitott
tenyerünkön elindulnak felfelé).
Veszélyérzet esetén barnás
színő,
keserő íző folyadékot préselnek ki
lábízületeik között.
Készségesen szárnyra kapnak, ilyenkor
fedıszárnyaik szétnyílnak,
alóluk
kiterjesztik szürkés színő
hártyás
szárnyaikat és utóbbiak
aktív
csapkodásával elröpülnek.
Röpképességük, aktív
terjeszkedésük miatt gyakran sodródnak a
vizek
fölé, s a vízbe hullottak
megmenekülése
sokszor jószívő fürdızıkön
múlik.
Elterjedése: Egész Európában elterjedt, Észak-Amerikába behurcolták.
Védelem: Gyakori faj, egyelıre törvényes védelemre nem szorul. Sok kutató félti a hétpettyes katicát a sokszínő vagy ázsiai katicabogár, vagy harlekinkatica névvel illetett fajtól (Harmonia axyridis Pallas, 1773). Utóbbit Ázsiából, kártevık természetes ellenségéül telepítették be Amerikába. A faj 2001-ben jelent meg Északnyugat-Európában, majd onnan kezdett terjedni. Nálunk 2008-ban találta meg Merkl Ottó. Miután óriási tömegekben (foltokban) borítja el néha a házak falait, a lakásokba is tömegesen vonulhat telelni, és gyümölcsösökben, szılıkben a termést is károsíthatja, hamar ismertté vált a nem rovarászok körében is. Életmódja hasonló a hétpettyes katicáéhoz, tápláléka ugyanaz, de mozgékonyabb, agresszívabb faj, ezért a mi katicáinkat kiszoríthatja élıhelyükrıl. Más kutatók a levéltetvek bıségével érvelve ezt a veszélyt nem tartják reálisnak. Három évnyi együttélés nem elegendı a kérdés megválaszolásához.
Jelentősége: A hétpettyes katica a gazdasági szempontból leghasznosabb rovarfajaink közé tartozik. Levéltetvekkel és pajzstetvekkel táplálkozik a lárvája is és a kifejlett bogár is. Egy állat élete folyamán akár ezer levéltetvet is elpusztíthat. A biológiai védekezésben is alkalmaznak tenyésztett bogarakat. Lélektani jelentısége is van, hiszen a kevés szimpatikus rovarfaj egyike. A Föld élıvilága nem lehetne ilyen változatos, nem nyújthatna nekünk ennyi forrást, a rovarvilág nélkül. Számtalan haszna van a számunkra a rovarok ténykedésének, mégis a közgondolkodásban a negatív tulajdonságaik, a zaklatásuk van az elıtérben. A katicabogár alkalmas arra, hogy felnıttben és gyermekben elfogulatlan kíváncsiságot ébresszen ezek iránt a más életmódú lények iránt. A katicabogár felé megnyilvánuló szeretet, féltés a rovarok védelmének elfogadásához is vezethet. Esztétikai szempontból is jelentıs. Népszerősége, az iránta megnyilvánuló szimpátia és jellegzetes színezete, mintázata miatt rengeteg formában jelenik meg gyermekjátékokon, dísztárgyakon, használati tárgyakon, gyermekruházaton, sıt felnıtt ruhadarabokon is, amelyeken esetleg csak jelzésszerőek, mégis egyértelmő utalást jelentenek piros alapon a fekete pöttyek. Kulturális jelentıségére a következı fejezetekben térünk ki.
A hétpettyes katica a magyar kultúrában: Fent említett jótulajdonságai, hasznossága, esztétikus megjelenése, a meleg emberi kézen való készséges és ártalmatlan mászkálása, majd ujjunk hegyérıl való tovaröppenése mind-mind közrejátszhatott abban, hogy olyan népszerővé vált a magyarság körében. Óvodákat, iskolákat neveztek el róla. Az elsı magyar robotállat egy méteres katicabogár volt. Számtalan jelmezbálon jelenik meg katicabogár, csokoládék, torták veszik fel az alakját. Számos domború tárgyat (bukósisaktól a biciklicsengıig) alakítottak a katica formájára. A közismert gyermekdal (Katalinka szállj el, jönnek a törökök, sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek stb.) a törökre mint közellenségre hívta fel már a pici gyermekek figyelmét (a Gólya-gólya gilice kezdető dallal egyetemben). A történelem során sok elınyt jelenthetett az idegenek, az ellenség tudatosítása, a védekezés módjainak gyakorlása (a bújócska, fogócska formájában) már a kisgyermekkorban. (Ezt a kérdést ma, Törökország EU integrációjának árnyékában nyilván máshogy ítéljük meg.) Az a hiedelem, hogy a két pettyes katica két éves, a hét pettyes pedig hét, elterjedt ugyan, de nem igaz. A rovarok imágóinak külalakja nemigen változik már meg hátralévı életükben. Az a versike is téved, hogy „Egyik szárnyán három petty van, másik szárnyán négy petty…” hiszen teste kétoldalian szimmetrikus, mint a legtöbb rovaré. Hogy sok ember milyen keveset tud a katicáról, hogy miért érdemes egy ilyen közismert rovart piedesztálra állítani, arra jó példát szolgáltatnak egyes közösségi oldalak, pl. http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__egyeb-kerdesek__165925
A hétpettyes katica az európai kultúrában: A magyar Isten-tehénkéje névhez hasonlóan számos európai nyelvben van égi kapcsolatokra utaló neve: németül pl. Herrgotts-Küchlein (Úristen csibéje), franciául bête à bon Dieu (jó Urunk bogara), spanyolul coquito de Dios (az Úr bogara). Sok nyelvben kapcsolódik a neve Máriáéhoz: angolul ladybug vagy ladybeetle (= Miasszonyunk bogara), németül Marienkäfer, franiciául bête de la Vierge (a Szőz bogara). Ez valószínőleg a pöttyek hetes száma mint közismert mágikus szám, vagy Mária a Hétfájdalmú Szőz tisztelete miatt alakulhatott ki. Egyedül a német nyelvterületen 1500 nevét győjtötték egyébként össze. Se szeri se száma a katica népszerőségét jelzı szokásoknak, hiedelmeknek, ezek közül csak néhányat említünk meg, illusztrációként. Piros színe (a szerelem szimbóluma), a hetes szám mint mágikus szám, és hasznossága is közrejátszhatott abban, hogy több kultúrában szerencseszimbólum. Provence-ban úgy tartják, akkor vár házasság egy férfire, ha rárepül egy katica, és annyi évig kell egy lánynak a férjhezmenetelre várnia, ahány másodpercig vár a kis bogár az ujja hegyén, mielıtt elröpülne. Festményeken, bélyegeken, ruhanemőkön, dísz-és használati tárgyakon, ékszereken egyaránt megjelenik. A visegrádi együttmőködésben résztvevı négy ország Visegrádi Nyári Filmfesztiváljára Arany Katicabogár-díjat alapított.
Források jegyzéke: Az ábrákért Bodor Jánosnak tartozunk köszönettel. Gozmány László (1979): Európa állatneveinek hétnyelvő szótára, I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest. Merkl Ottó (2008): A harlekinkatica (Harmonia axyridis Pallas) Magyarországon. Növényvédelem, 44(5): 239. Móczár László ( 1969): Állathatározó I-II. Tankönyvkiadó, Budapest. Kicsi Sándor András (2009): A katicabogár néhány elnevezésérıl. Ezredvég, 19(8-9), http://irodalom.elte.hu/ezredveg/0908-9/0908-93.html Kovács Antal (1987): „Járok-kelek gyöngyharmaton…” Növény-és állatnevek a Felsı-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek, 6., 110 old. http://hu.wikipedia.org/wiki/Hétpettyes_katicabogár http://de.wikipedia.org/wiki/Marienkäfer